Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hanti Krisztina

„Ezért vagyok itt”

Hanti Krisztina interjúja Görög László színművésszel, a Miskolci Nemzeti Színház tagjával — Dobos Klára fotóival

Szabó Máté rendező, Görög László rendező. Fotó: Dobos Klára

 

Talán az elmondható Önről, hogy eddig pályája során mindig is fontos volt a társulathoz kötődés.

Nem, egyáltalán nem volt fontos, ez egyszerűen így alakult. Voltam két évet szerződésben, rögtön a főiskola után Pécsett és azután tizet a Radnóti Színházban. És amikor onnan eljöttem, az volt a meggyőződésem, hogy nem a „társulatosdi” a lényeg, hanem, hogy egy olyan csoporthoz akarok tartozni, amelyik létre akarja hozni azt a bizonyos előadást. A társulati létezés abszolút kiszolgáltatottságot is jelenthet. Semmi beleszólásod, hogy mit játszol, ki rendez, milyen darabot vesznek elő stb. Azt gondoltam, hogy jobb, ha a magam uraként megyek oda, ahol szükség van rám. Szabad is voltam sokáig, és az egri tíz évben is azt éreztem, hogy nem kiszolgálója, hanem alkotótársa vagyok egy csapatnak. Egy szerepre mentem le az elején, majd jött egy másik, majd egy nyári színházi előadás, de az azután következő évben egyszerűen nem volt olyan feladat, amiért azt mondtam, volna, hogy leszerződnék oda, így egy év teljesen kimaradt.

Van különbség a fővárosi és a vidéki — nem pejoratív értelemben használom a szót — társulati lét között?

Nagy különbség van, van előnye és van hátránya is. Én tulajdonképpen azért maradtam Egerben, mert anélkül, hogy ezt különösebben észre vettem volna, egyszer csak létrejött egy társulat. Csizmadia Tibor igazgató fantasztikus szervező erővel rendelkezett. Olyan rendezőket hívott, akikkel érdemes volt dolgozni. Sosem éreztem, hogy nem vagyok része a saját életemnek, hogy mi történik velem a társulatban. Mindig, mindent meg tudtunk beszélni. Volt olyan, amikor megértette azt, hogy valami nekem éppen máshol fontosabb és ez fordítva is működött. Társulaton belül tudtam független maradni, és közben nem éreztem a rendszer terheit, a kiszolgáltatottságot.

Akkor ezzel lehet magyarázni, amit korábban mondott egy interjúban, hogy mindig ügyel arra, hogy „ne sorolják sehová, ne klikkesedjen”?

Az inkább valami olyasmire vonatkozhatott, hogy ez mindig nagyon nehéz, pláne amikor alakul egy társulat, mint most Miskolcon. Az hatalmas tapasztalat volt Egerben, hogy nem azért szerződtettek tagokat, mert valaki éppen menő, meg neve volt, hanem „társulatépítés” címén bizonyos típusú színészeket hívtak, és ez hihetetlen nagy erő. Ilyenkor néhány év alatt egy olyan kis közeg teremtődik, ahol már nem kell mindig minden kört lefutni. Ennek az a nagy előnye, hogy ki tud alakulni egy közös nyelv, próbamódszer. A hatásfok pedig annyira meg tud nőni, hogy jobb előadások születhetnek.

 


Hol tart ez most Miskolcon? Hogy érzi magát?

Jól, mert dolgozom, van értelmes munkám. Igazán majd minden a színpadon dől el, a próbák és az előadások alatt. Dőlhetnek el dolgok a büfében is, de azok sose’ igazak, azok jópofaságok, kvaterkázás. A lényeg, a barátságok, a jó munkakapcsolatok, a megértés igazából a színpadon születik meg, ha létre kell hozni valamit és menni kell előre egy cél érdekében.
Nem tudom, hol tartunk, annyira az elején vagyunk, ez az első évad. Majd akkor lehet igazán rálátni, ha eltelik három-négy év. Abban bízom, hogy semmi olyan nem történt még, ha hiba is, ami ne abból az akarásból fakadt volna, hogy a lehető legjobbak legyenek a dolgok. Persze, mi is tanuljuk egymást: a vezetőség, a rendezők, a színészek, a műszak — ez most formálódik. Azt nem veszi észre az ember, mikor lesz jó egy társulat. Amikor egyszer csak köztudottá válik, már régen jó. De az teheti rosszá, amikor a kíváncsiság elmúlik, és már nem űzi a tagokat a megismerési vágy — és az is csak később derül ki.

Azt gondolom Önről, hogy intellektuális színész, aki mindig a minőségi színjátszásra törekedett. Van-e színházeszménye?

Ma már ott tart a világ, hogy az eszmény az lenne, ha egy működőképes, egészséges színházi világról beszélhetnénk. Nagyon sokat változott ez a szakma ahhoz képest, mint amikor én végeztem. Engem az is kielégítene, ha korrekt viszonyok között létezhetnénk, nem állandóan attól rettegve — nem csak én, hanem nagyon sokan ebben a szakmában, aki nem tévés személyiség vagy sorozatsztár, hanem színházi munkás — hogy egyik napról a másikra különböző okok miatt kicsúszhat a lábunk alól a talaj. Ha újra lenne egzisztenciája ennek a szakmának, ha újra olyan értéke lehetne, mint amilyen valaha volt, annak, hogy valaki a színpadon áll és közvetít valamit, akkor annak örülnék igazán.



A várossal van kapcsolata, arra gondolok, hogy kap-e visszajelzést a nézőktől, hogy mit gondolnak a színházról, egy-egy alakításról?

Valamennyire hallom, hogy mit gondolnak, igen. A jót is, a rosszat is. De jelen állás szerint ez is olyan, hogy inkább hagyom a sorsra. Egerben megtörtént, hogy olyanok keltették rossz hírünket, akik nem is látták az adott előadást.

Egy vidéki közönség sok esetben hálásabb, azt gondolom.

Igen, lehet hálásabb, ki is mutatják és én nagyon örülök ennek. Nagyon helyesek tudnak lenni a nézők! Szinte mindig teltházunk van és egyszer iszonyatosan jólesett, amikor egy jegyszedő néni elárulta — mondván, hogy mi ezeket nem nagyon szoktuk megtudni —, hogy a nézőtéri előcsarnokban hallotta, mennyire örülnek, hogy Miskolcra jöttem.

Két zenés darabban és egy prózaiban láthatja a miskolci közönség jelenleg — én leginkább az utolsó bemutatóval szeretném folytatni. Úgy tudom, hogy rendezőként Ön is hosszasan szeret próbálni, próbák után értelmezni a darabot, a szereplők motivációját, jellemét — akárcsak Kiss Csaba. Hogyan kell elképzelni, hogy zajlottak A vágy villamosa próbái?

Meglep, nem tudok arról, hogy ilyen hír terjedne rólam. Nem szeretek hosszan próbálni, valójában hasznosan szeretek próbálni. Olyankor elrepül az idő. Ha haszontalan a próba, akkor egy órát is háromnak érzek. Kiss Csabával az volt az érdekes, hogy amikor szerzői, meg elemzői aggyal gondolkoztunk, akkor szinte mindenben egyetértettünk, egy dolgot kivéve. És mivel ő a rendező, persze az ő akarata kellett, hogy érvényesüljön. Ilyen előfordul. Egy ponton át kell lendülni, kiszolgálni azt az elképzelést. Ha mindig csak ágál az ember, nem lehet eredményt elérni.

Jó néhány előadást rendezőként is jegyez. Elképzelhető, hogy esetleg Miskolcon is megmutatkozik rendezőként?

Úgy volt, hogy három darabban játszom és egyet rendezek. Valamilyen okból ez megváltozott, így most négyet játszom — és ez egyelőre bőven elég.

Egyébként tudatos döntés volt, egy belső igény, hogy rendezőnek állt?

Hihetetlen véletlen volt. Egy olyan ember, akivel Budapesten találkoztam sok évvel ezelőtt, véletlenül Egerben „telelt”, és szóba került, hogy lenne egy ilyen lehetőségem. A kezembe adott több darabot, hogy olvassam el és volt egy, amire azt mondtam, hogyha valamit, akkor ezt szívesen megrendezném. Ezután mindig úgy adódott, hogy hívtak és adtak egy darabot. Nekem ez azért inspiráló, mert nem a saját vágyaimról van szó, hanem egy igényről, és az sokkal jobban beindít, hogy: ezek a színészek vannak, ez a darab, ebben a városban, ezen a színpadon, és hogy lehet kiosztani a szerepeket, hogy lehet megcsinálni!

A legutóbbi, a Hajmeresztő is pont ilyen felkérés volt Győrben?

Pont ilyen volt. A semmiből jött egy telefon, konkrétan.

Számított valamit, hogy már játszotta Tony szerepét előtte és kívülről-belülről ismerte a darabot?

 

Persze. Mert ugyanazok a kétségek voltak a színészekben, mint bennem anno: „jaj, mit fog csinálni a néző, jaj, hogy fog ez működni?” stb. És én mindig tudtam nekik mondani, hogy „nyugi, fognak reagálni, és jól fog működni!” Ez a magabiztosságom megvolt.
A Hajmeresztőnél átéltem azt, hogy egymást jól ismerő emberek újra magukra és a másikra tudtak csodálkozni. A munkának köszönhetően mélyültek vagy születtek barátságok. Elkerülhetetlen konfliktusaival együtt boldogságos hat hét volt.

Most éppen egy könnyedebb műfajú, zenés darab előtt beszélgetünk. Mennyire nehéz vagy könnyű odafigyelni, hogy az érték megmaradjon, és ne billenjen el a mérleg a könnyed szórakoztatás irányába?

Miközben folyamatosan, mindenféle szólam szinten halljuk, hogy érték, minőség, hagyomány, klasszikus magyar színház, minőségi színjátszás — a színházi törvény arra predesztinál minden színházat, hogy olyan darabokat mutasson be, amik tetszenek. És itt van egy óriási meghasonlás, hogy hogy lehet műsortervet csinálni úgy, hogy miközben azt gondoljuk, hogy „klasszikus értelemben vett színház”, vannak bizonyos küldetései, amit be kell teljesíteni. Hogy tud ezeknek eleget tenni bárki, ha kizárólag a tetszésre játszik? Be lehet mutatni úgy a Lear királyt, a Bánk bánt, hogy az feltétlenül mindenkinek tetsszen? Óhatatlanul az a színháznak az egyik feladata, hogy azokat a konfliktusokat, amik az emberekben vannak, átvállalja és láttassa. Megmutassa, hogy azokkal meg lehet küzdeni, el is lehet benne nota bene bukni, ha a sors úgy hozza, de akkor is megnemesedik az ember, ha legalább a harcot fölvállalja, ha van benne vágy, hogy szembenézzen valamivel. Minden ellene megy ennek egyébként, ami minket körülvesz, de azt látom, hogy Kiss Csaba, Béres Attila és mindenki, aki itt dolgozik, próbálja ezt megvalósítani, tudomásul véve, hogy a jegyeladásnak nagyon is ki van szolgáltatva a színház.
Azt is látom, hogy alig van arra lehetőség, hogy egy színház — pláne egy vidéki — úgy gondolja, hogy mondjuk, úgy akarom kiállítani a Bánk bánt vagy kortárs amerikai szerzők műveit, hogy annak a díszlet, jelmez és egyéb költségében ne az legyen a mérvadó, hogy úristen, hogy lehet a legkevesebb pénzből a legtöbbet láttatni. Én is megéltem és minden színházrendező megéli, hogy abban a pillanatban, ahogy elkezd próbálni, elindulnak a kompromisszumok. Az a legáldottabb állapot, amikor még nincs tervelfogadás, még nem kerül szóba a pénz és őrületes gyönyörű dolgokat tud az ember elképzelni, hogy hogyan valósul meg az előadás technikailag, jelmezben, díszletben stb.

Arról ne is beszéljünk, hogy ma szinte csak szerelemből éri meg ezzel foglalkozni. Senki nem gondolja át, hogy a színészek, a műszak stb. micsoda áldozatokat vállalnak egy-egy előadás létrejöttekor. Az a fura nekem, hogy húsz év alatt legalább három nagy sokk érte a színházi világot. És mindig azt mondták, hogy „na jó, kész, itt vége van!”, és mindig kiderült, hogy mégis van tovább. És soha senki nem foglalkozott azzal, hogy milyen áron: a felhígult szakma, a nagyon alacsony bérezés, a semmibe tűnő egzisztencia árán. Valami más átvette a helyét az értéknek, kvázi ez az ismertséggel mérhető valami. Dől rá az emberekre, nem lehet kikerülni az utcán, az interneten, a tévében — ez a hamburger kultúra. Nem tudom mikor fog eljönni az a pillanat, én valamikor tíz éve kezdtem mondogatni, hogy vagy a szakma megreformálja saját magát, vagy egyszer csak a pénztelenség megreformálja. Ez utóbbira nem lehet felkészülni, arculcsapás lesz, egész életeket fog megkérdőjelezni. De néha azért persze éri az embert olyan élmény a színházban, hogy még így is megéri. Amikor azt érzi, hogy sikerült valamit átadni, a mit sem sejtő közönségre hatást gyakorolni. Én azt elmondhatom magamról, hogy abban a pillanatban abbahagyom, ha nem látom értelmét, és csak az lesz a mérce, hogy mennyi pénzt kapok érte.
És még egy dolog, tudomásul kell venni, akárki akármit mond, hogy ez nem egy budapesti művészszínház, hanem Miskolc város nagyszínháza. És csak úgy lehet, hogy a lehető legigényesebben, színes programot nyújtva, a legfiatalabb korosztálytól a nyugdíjasokig lehessen mindenkit megszólítani. Így komoly esélye van, hogy az emberek azt érezzék, hogy ez az ő színházuk. Ez azért klassz lenne!

 

 

Mennyire kell ma aktuálisnak lenni a színpadon? Mennyire kell kiérződnie a rendezésből, hogy ez nekünk szól?

Nagyon és nagyon! Nem a darabok mindenáron való ráhúzása a mai korra a fontos, de ha nincs köze a jelenhez, akkor minek? Ha van egy vígjáték, aminek nincs más célja, mint az, hogy nagyon sokat nevessenek, abban is van valami a mának, ha nem is társadalmi, meg történelmi korokon átívelő mondanivaló, de egy emberi típus, egy hozzáállás az élethez, az ember öncsalása, a hűtlensége, a neurotikussága, a gyávasága stb. Ez a jó darabok sajátja. Egerben a Téli regét Tél meséje címen játszottunk és azt írta egy felháborodott pedagógus, hogy nem korhűek a jelmezek és hát hogyan tanítsa ő Shakespeare-t, ha a királyon nincs korona? Szerintem például úgy, hogy elmondhatná a diákjainak, hogy Shakespeare idejében a Julius Caesart sem tógában játszották, hanem az adott kor ruháiban. A viszonyok az érdekesek — tök mindegy mi van rajtad!

Közben az jutott eszembe, hogy az igazság, vagy annak elhallgatása a Chicagoban és A vágy villamosában is központi szerepet játszik. Valahogy, mintha a mai világban minden fontosabb lenne, mint, hogy megtudjuk mi az igazság? Mit gondol erről?

Miért is csodálkozunk ezen, amikor színházvezetők állítják: nem szükséges a valóságot mutatni, reményt kell adni, pozitív dolgokat, hogy a színpadon ne lásd azt, ami az életben körülvesz… nonszensz!
A vágy villamosa próbái alatt számomra az volt a legszebb pillanat, amikor rájöttem, meg kell próbálnom úgy játszani, hogy a néző érezhesse Mitch esetében, hogy: „igen, igazad van, de mire mész vele?”.
Tehát, hogy a darabban mindegyik szereplőnek igaza van, de külön-külön nem mennek vele semmire. Mitchnek igaza van abban, amit akkor gondol és mond Blanche-ról, joggal mondja neki, hogy „maga engem megvezetett”. Az lenne jó, ha megszületne az a vágy a nézőben, hogy „a fene egye meg, nem lehetne ezt megbocsátani? Rég volt, miért törődik vele?”

Hogy mennyire felelős Blanche sorsáért? Ha a saját életét nem tudja élni, elronthatja-e a másikét?

Igen, ez ugyanez a gondolat. Egy olyan kapcsolatrendszert lát a néző, amit megért, és elgondolkodhat azon, hogy ő is így él-e.
Mindenkinek a családjában van ilyen probléma, hihetetlen összeveszések vannak, akár évekig nem beszélnek egymással, egy félreértés egy rosszkor elhangzott félmondat miatt. És ha ezen elkezdenek gondolkodni, akkor már nincs hiába, azt gondolom.
És ezt is nagyon jól kell csinálni — az úgynevezett nehéz előadásnál — hogy a néző úgy érezze, hogy megért valamit, mert attól ő nemesedik. Állást tud foglalni, és azt mondja, hogy „az a szereplő ott hibázik, hogy”.

Engem azzal is szembesít az Ön által játszott Mitch karaktere, hogy ő egy önsorsrontó alak. Azt látom a játékában, hogy mintha bele lenne kódolva — önbeteljesítő jóslatként — a magányra ítéltetettség.

Örülök, hogy ilyet gondol erről. Erről meg az jut az eszembe, hogy talán minősíthetnek előadásokat úgy is, hogy jó vagy rossz előadás, de ha fönt, akik játszanak, úgy játszanak, hogy a mögé oda lehet gondolni egy életet, egy sorsot, és nem kapom rajta rutinszerű válaszokon a színészt, vagy hogy unatkozik a színpadon, és kíváncsi vagyok arra, hogy mit akar mondani, akkor az csak jó lehet. Máté Gábor rendező szokta mindig mondani, hogy „behúz” — vagyis ahogy a történet engem megérint.

Ehhez meg kell teremteni az alkalmakat is, azt gondolom.

Igen, ezen dolgozunk. Hogy hátha meg lehet csinálni ezt, rengeteg kompromisszumkötés után. Én azt érzem, hogy itt Miskolcon mindenki azon van, hogy ez sikerüljön. Tizennyolc bemutató van meghirdetve, ilyen nincs talán sehol, ezen kívül lesz beavató-színház, felolvasószínház, versműsor, rengeteg rendezvény, iskolák bevonása. Igazi komplex dolog akar itt működni, szembe menve az internettel és az utca valóságával. És, hogy a „visszacsábítani a nézőt” szlogen nem azt jelenti, hogy csak sikerdarabokat lehet játszani. Ez borzasztó nehéz egyébként, de eszembe jut egy élményem — és ez a korábbi, visszajelzésről szóló kérdéshez is hozzátartozik — Márton László trilógiájára, A nagyratörőre egy tanárnő Salgótarjánból elhozta az osztályát. Iszonyatosan érződik a különbség, ha a gyerekek úgy jönnek színházba, hogy megbeszélik előtte a darab hátterét: milyen történelmi korban játszódik, kik a szereplői, milyen konfliktusok lesznek kibontva. Az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb élménye volt számomra ez az osztály. Olyan éleseszűek voltak, olyan meglátásaik voltak!

Aztán hall az ember olyanokat is, mint az utolsó évadban Egerben, a Selyemcipő bemutatója után. Nagy vihart kavart a városban, maga a tény, hogy elterjedt: öt és fél óra volt az előadás, ami aztán majd négy órára zsugorodott. Sokan kikeltek ellene, egyébként egyetlen központi kérdése volt, a hit — és Zsótér Sándor rendezte. Ugyanakkor hallottam valakitől napközben egy presszóban, hogy olyan hihetetlenül sokrétű előadás, hogy „el kell menni még egyszer megnézni, de akkor már nem szabad hagyni, hogy a látvány elvegye a figyelmet”. Sőt, olyat is tudok, hogy valaki nagyon betegen feküdt, kórházban, végül is nem mondom, hogy ettől gyógyult meg, de az életuntsága, a hihetetlen pesszimizmusa akkor foszlott le róla, amikor egy barátja elvitte neki videón és megnézette vele. Ha néha elbizonytalanodom, mindig ők jutnak eszembe, és akkor felderülök: van értelme ennek az egésznek.

Ezért vagyok itt, mert erre jutottam, hogy van értelme, akkor is, százszor is. A feleségem pedig a rengeteg ingázás ellenére is támogatott a döntésemben — és azért ez sem elhanyagolható!

 

*Dobos Klára felvételei a Miskolci Nemzeti Színház előadásainak próbáin készültek.