Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tóth Laura

Papa

A Család vacsorához készült. Az Apa a kanapéba süppedve böngészte a szombati újság érdektelenebb cikkeit, az Anya csemegeuborkát bontott, a Gyerekek építőkockákkal terítették be a nappali szőnyegét. A paprikás krumpli szétterpeszkedő illatát egyszerre szívták be, a vén kakukkos óra ketyegésére egyszerre dobbant a szívük, a forró serpenyőbe dobott szalonna sistergésére egyszerre hullajtottak nyálpacát. Az is egyszerre történt, amikor a nyári meleggel együtt hirtelen betóduló bűzre felkapták a fejüket. A sürgősségi ablakbezárás nem sokat segített, úgy tűnt, a vacsora édes-sós illatába maradandóan belevegyült a szag. A Család lefelé görbülő szájsarkakkal vette tudomásul, hogy az idillbe bele lett rondítva, az idill immár szaglott, értelmetlen is lenne emlegetni többé. Így a csengő élesen levegőbe, majd onnan dobhártyákba hasító hangja már csak apró kellemetlenségként hatott.

— Te jó ég, ki lehet az vasárnap ilyenkor? — sopánkodott az Anya. Kötényét a konyhapultra dobta, kíváncsian felhúzott szemöldökkel ajtót nyitott, majd kölyökkutyaszerű nyikkanást hallatva elájult. A linóleumra csattanó test hangjára az Apa is odasomfordált, de a döbbenettől mozdulatlanná dermedve csak szemei dülledtek és dülledtek egyre kijjebb a fejéből.

Hosszú bámulás következett.

A groteszk festménnyé merevedett pillanatot egy ajtón kívüli mély, reszelős hang törte meg.

— Naaaaaaaaaaa!

— Papa… – hebegte az Apa, kiszikkadt nyelve alig vonaglott. Idővel az Anya is feltápászkodott, nyitott szája körül muslica röpködött zavartalanul.

— Papa…

— Naaaaaaaaaaa! — szólt újra a Papa. A házaspár egymásra nézett. Apa tekintete szűkölt, Anyáé már tudta, mit fog tenni.

— Tessék beljebb kerülni, a kedvence van vacsorára, paprikás krumpli, terítek még egy főre máris — monoton darálmánya után sarkon fordult és rutinos mozdulatokkal vette elő a tányért, villát, szalvétát.

Apa közben beinvitálta a türelmetlen Papát. A szag olyan erős lett, mintha a paprikás krumpli nem is létezett volna. A Gyerekek felsikoltottak a vendég láttán, Anya majdnem elejtette a poharat, amit törölgetett, de odasandítva látta, hogy a két lurkó boldogan csüng Papa nyakában. A látvány nyugtalanító volt.

Tíz percen belül csak uborkák roppanása és evőeszközök koccanása hallatszott. Apa és Anya gyomra összeszorult az undortól, de nem merték kimutatni. Végül Anya nem bírta tovább.

 — Papa… Papa, magát eltemettük egy éve.

A Nagyobbik Gyerek uborkát hámozott a fogával, a Kisebbik próbált minél több kolbászt szúrni a villájára. Papa letette evőeszközeit, lassan megtörölte száját, fakó szemét lánya félelemtől csillogó írisze felé fordította.

— Látom, nem örültök nekem. Puhányok vagytok, mint régen — azzal felállt, a kanapéhoz botorkált, lefeküdt és becsukta szemeit, maga mögött apró sárdarabkákat hagyva.

Anya aznap este nem mosogatott, a csörömpölés miatt. Mivel a porszívó is hangos, Papa elhullatott hantját kézzel szedegette fel.

 

Másnap Apa és Anya a kertből beszűrődő zörejekre ébredt. Hálóköntösben szaladtak ki az udvarra, a hűs hajnali levegő pirosra csípte arcukat.

 — HOL VAN A BICIKLIM? — ordította feléjük Papa az öklét rázva, ami irreálisan nagy kilengéssel bicsaklott előre-hátra a csuklóján. Mellette a kibelezett fészer, körülötte a kacatbelsőségek.

Apa és Anya döbbenten álltak ott. Már rég kidobták az ócska járművet, ami már inkább volt rozsda, mint bicikli.

— Tönkrement, Papa — mondta Apa. — Vigye az enyémet.

— Szakadjál meg! Pf! — fújt rá egyet Papa, amikor elbaktatott a házaspár mellett a kerítésnek döntött családi biciklikhez. A kiskapun túl inogva tekert a téesz felé.

Anya és Apa hosszan bámult utána.

A hidegtől feleszmélve visszaindultak a házba, de a második lépésnél valami roppant Anya papucsa alatt. Lehajoltak. Papa egyik ujja volt.

 

Délután az idill újjászületett. A szülők hazaértek a munkából, a gyerekek az iskolából, Anya elmosogatott és kitakarította a nappalit. A kanapé mellé kis szekrénykét rakott, arra Papa régi zsebóráját és egyik vászonzsebkendőjét. Mindenki orra alá erős mentol illatú lóbalzsamot kent, így várták a Papát. Mert tudták, hogy visszajött, és ő a Papa. Este hétkor csoszogás hallatszott a bejárati ajtó felől.

Szótlanul ették volna a kenyeret, szalonnát, paprikát, paradicsomot, de a reszelős hang mesélt.

— Voltam a téeszben. Ketten behugyoztak, amikor megláttak, a Sörös Józsi meg addig ordítozott, amíg pofon nem vágtam. Mondtam nekik, mit lébecolnak itt, hát uccu takarodtak is dolgozni. Szerencséjükre a krumpli idén jófélét termett, de a cserzett agyú naplopók miatt a búza nagyon silány. Látszik, hogy nem voltam itt, az egyik traktort is eladták, de holnap úgy móresre tanítom őket, hogy attól kódulnak — kézzel törte a kenyeret, rozsdás pengéjű bicskájával nyeste a szalonnát. A család érdeklődve hallgatta.

—  Papa, elviszel minket holnap fagyizni? — kérdezte a Kisebbik gyerek.

— Hát persze — válaszolt Papa. Ahogy elmosolyodott, kivillant fekete ínye.