Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hatyka-Varga Fanni

Szende és Olaf; Tizenöt másodperc

Szende és Olaf

 

Volt egy elképzelésem, fiatal, éretlen dolog született meg agyamban. Néhány hónapig lélegzett, majd elhalt szegény, táptalaja nem volt, vizet sem kapott, de pusztulásának legfőbb oka mégis szülőanyja volt, Én. Babusgatta, édesen fölé hajolt, a világért sem adta volna másnak gyermekét a nő, aki szellemi termékét szólítja fiamnak. Egy nap azonban, rá kellett jönnie, hogy a fiú, akit szült, mégsem az övé. Nyöszörgése üvöltéssé feslett a tompa bugyrokban, melyek anyja vérköreit ölelik a mélyben, mialatt szembesült a gondolat hamis voltával. A fonal valahol réges—rég szakadt el, vagy talán soha nem is létezett? – kérdezte a fiatal anya. — Azt hittem most megtaláltalak, de úgy látszik hazudott nekem valaki, talán te, talán én.

Nem számított, végül is mi csúszott el, vagy éppen ki, a baba mindenesetre elszaladt egy napon, megtagadva anyját, kifosztva, bénultan fekve a hátrahagyott űr remegésében.

— Ha nem vagy enyém, hát nem vagy. Nem tarthatlak erővel, menjél csak. — Mi mást mondhattam volna. Annyira azért nem volt zöldfülű a gondolatok anyja, engedte már útjára ilyen—olyan dallamait a szellemnek, megszokott és szükségszerű fuvallata volt életének az elengedés és a tények elfogadása. — Ha látom, hogy indulsz, kinyitom az ajtót. Nem küzdök, nem rángatózom, nem sikítom a neved, csak hátat fordítok, hogy ne csorogjanak könnyeim az egyre távolodó lépteidnek. Ne lásd a fájdalmam, mert még visszajössz. Ne gyere, kérlek, nem vagy enyém. Nem ide tartozol. Nem ezt az életet simogatod halvány szirmaiddal, melyek illatát minden ébredéssel orrom elé fújhatná a szél, hogy tudjam, még élek. Csak menj, hátha útközben valaki épp érted indulva keresztezi majd a poros ösvényt, melyet éppen lábaiddal taposol.

Emlékszem a testvéreidre. Utálom az anyám! Ő a legidősebb. Első szülött, a nagy, a domináns, testvérei példaképe. Veszélyes gyermek volt, nemcsak idegenekre, rám is. Tavaly ősszel bocsájtottam útjára. Nehezen ment, olyan régóta éltünk már így, mi ketten. A megszokás összetart. Sajnos nem mindig vesszük észre, mikor van ideje már a búcsúnak, aztán ott ragadunk, ahol már a madarak sem repülnek át. Sőt, olyan helyre jutunk, ahol végképp nincs élet, főleg nem a mienk. Így elengedtem őt is. Büszkén, félve és kíváncsian. Megtanultam szeretni anyámat, nem volt más lehetőségem. Testvéred egyre csak zsugorodott a kórtól, ami életembe költözött, a családom hiányától. Hangja el—elhagyta, nem sivított már olyan kurtán, élesen. Egy napon megsimogattam fejét, és kieresztettem a fényre, a naplementébe, és könnyekkel telt egész lényem, mert a felszabadult szobának egyből új lakója lett, Szeretlek Mama! Jól viselkedik azóta is, becsüli helyét köztetek, halvány emlékeitek között.

De te Fiam, te voltál a remény, a bizonyosság, a szerelem ereje, a hűség kulcsa. Nem jött a helyedbe senki. Kifosztott testemet dögevők árnya lepte el, felettem körözve tűnődtek, lehet—e még itt találni, akár egy cafatot is, ami emészthető. Még annyit se hagytál magad után, nem baj. Szerettelek, borzasztóan szerettelek, kapaszkodhattam erős karjaidba, átemeltél a mélységek felett, és én vakon hagytam magam úszni hazug áradatodban. Mert ennem adtál, mérget ittam tenyeredből, oly nagyon vágytam terád.

Különös este volt halálod napja. Nem is tudom, pontosan az volt—e, amelyikre emlékszem, hiszen születésed is bizonytalan, ha volt—e egyáltalán bármi eredeted és véged. Anyád vagyok—e, néha ezt is megkérdezem magamtól. De az elkerülhetetlen nem várathatott magára, eljött az óra, amikor tudatom minden szeglete gyilkost kiáltott, gyilkosod nevét harsogta az apró szeletekre bomlott valóság. Gyanútlan indultam az alkony tengerén bontva vitorlásom, lágy fuvallatok tereltek az egykori zsidó gettó falai közé, ahol héber betűk világították a százéves falak stukkóinak öbleit. Drága bátyám, Szende kísért tőrrel szíve fölött, haját imádtam aznap, puhán dorombolt gyönyörű homlokát felfedve a fején. Jelenléte megpendítette a móka húrjait, Olaf öcsém teázni hívott, de rá kellett jönnöm, hogy Szende olyan erősen szorítja kezem, hogy bármit tesz, nem tágíthatok onnét, vele megyek ma este akár a pokolba is.

A pokolba egy körfolyosós ház ódon lépcsői vezettek, kovácsolt vasak fonódtak egymásba a kedvemért, itt találtunk Olafra, a gyermeki báj romlott szellemére. Olaf nem régóta az öcsém, fiatalka még, nem is tudom igazán, hogy kicsoda is valójában ő. Anyánk sem jut eszembe, ki lehet, talán nem is láttam őt soha, de tény, hogy imádom ezt a drága teremtést, Olafot. Sziklán ugrált a kis béka, amikor fejre bukott szegénykém, azóta szája mindig legörbül kissé, ha látom, óceán felett repül csoda kék szemivel, nincs itt, hiába látom vézna testét.

Szomorúan fogadott minket, omladék sziklák nyomták aranyból vert szívét, szerelmét távolról szeretheti csak, fürgén ugrál a tér most köztük, így béklyóban dobognak egymásért a szentek, akik oly sok év után szólíthatták a másikat nevén, szerelmem. Vergődve és szenvedélyben forogva töltötte a mámor keserű nedveit poharainkba, de rossz testvérek mi aztán nem voltunk, alá merültünk drága öcsénkkel a feledés és az emlékezés száraz rejtekébe. Sóhajokban mértük a gondot, az idő és tér gonosz szikráit, melyekkel falat emeltek, tűzből építettek börtönt körénk. Ugyanaz a kór emésztette mindhármunk ölelésre vágyó lelkét, szerelmeink messzi lélegezték a nyár közeledő leheletét azon az estén. Együtt ültünk a bolyhos szőnyeg peremén, sóvárogva kapkodtuk lebegő árnyképeik szürke szegletét, ám hiába szakadozott a vágy egész valónk csontig tépő fájdalmából, a három Dávid mégsem mozdult a talapzatról, ahová Michelangelo annak idején a márványból kihasította. A szép kőszemek üresen meredtek a három meredek szirteken egyensúlyozó testvérre, elgondolkodva biccentették fejüket a Dávidok, jelezve, a tömör szikla erősebb nálunk, halandó szerelmeseknél. Elmélázva figyeltük sima testüket, inas lábfejük és göndör fürtjeik játékát.

Mindhárom Dávid szerette a maga csodálóját, testvéreimmel nem panaszkodhattunk semmibe üvöltött vallomásokkal, igazán ott lehettek volna, ha a drága mester, nem ily merev anyagból faragja számunkra az életet jelentő szempárokat. Az én Dávidom élt a legmesszebb kicsiny bohém vityillónktól, kötelesség verte béklyóba, láncolta egy másik tenger szélfútta szikláihoz. S amíg kedvesem gyöngyöt halászott, a moszatot kaparta a rég elfeledett kincsekről, addig te vigyáztál énrám, drága Kisfiam. Azt susogtad kedves gyerekhangodon, — Ne félj Mami, ne félj anyukám, virágok lepik el párnád, réten alszol, puha föveny a matracod, és én álomtündér is vagyok, tudod. Számolom a lélegzeted, mondtad, – apró szemeidben megláttam a világ a legmélyebb tengerét, húzott, ellenállhatatlanul vágytam rá, amíg egyszer csak erőt vettem magamon, és hagytam magam megártózni a Semmiben, hittem, hogy igazat beszélsz hozzám. Léted a sanyarú félelmek üveges felületén kígyózott, számra szorított tenyered volt az ígéret. A hűség ígérete, az erkölcs győzelme, az éhhalál felemelő győzelme testünk rángatózó sikolyai felett. Hiszen követelőző emberi mivoltom nem rejtőzhetett sokáig a távolság végtelen szakadékaiban. Ezt nem tagadhatom, Dávid kegyetlen próbák elé kényszerített, amiket segítségeddel készültem kiállni, bíztató szavaid azonban csak ideig—óráig óvtak meg a vereségnek hitt zuhanástól.

Egyetlen egyszer zuhantam alá, pontosan aznap, amikor megöltünk téged. Megöltünk téged abban a szűk szobában mind a hárman. Azt hittem a vereség korbácsa fog csattani csontos hátamon, de vak voltam, féltem és tévedtem. Izzó lelkünk nem hagyott áradni, jeges folyamod nem pásztázhatott egy pillanatig sem, a falat borító árnyékaink sem tűrhették gonosz jelenléted. Testvéreim megmentettek tőled, a rajtunk ülő bánat, a gyönyörű Dávidok mind hármunkat az enyészetbe hajszoltak, ám erővé gerjedve szilánkokká szaggatták még ócska leheleted is. Hamis gúzsba kötötted szeretett nővérüket, fojtogattad lüktető nyakát, szapora lábait, ez nem maradhatott megtorlatlanul.

Már-már vijjogtunk minden egyes lélegzet után, vergődtünk a villódzó fényektől életre kelt falakon, a mámor jajgatás lett, mérges gőzök hagyták el tüdőnket, és füst minden érzékünket belepte. A távoli zene derengései átöleltek, majd óriássá válva földre rántottak, a fények taposni kezdték arcunkat, a mámor itala még ömlött ereinkben, amikor leemelte tőrét Szende, a lánc amin addig függött, most a semmibe meredt, és a tőr, mint egy jajszó rád kiáltott. Tépni kezdett, először a nyakamról, majd fogaival segített a pusztulásodban, és számat kezdte megszabadítani pici kezeidtől. Erős ujjaival hajamból rángatott, hátamba üvegtáblák álltak, olyan erős volt bátyám. Szemei égtek a haragtól, így adott át Olfanak, aki a csontjaimig szorított, és a tőrrel, ami már az ő kezében volt, gyomromig vágott, mire sikítva bomlottál semmivé, rezgő érces darabok hűltek ezüstös tócsában, ami véred volt egykoron.

Vajon tudtad—e, hogy ez lesz az utolsó szorításod csuklóim körül? Sejtetted-e, hogy Szende, aki a legerősebb mind hármunk közül, izmos karjával ma nem megsimogat, hanem porrá hasít? Szerettelek, egészen addig, amíg meg nem láttam vérben sikoltó árnyékodat. Sós lé marta puha arcomat egészen egy apró pillanatig, nem láttam semmit csak Szendét és Olafot. Rám dőltek, karjaikat körém fonták, az álmoknál is finomabban megcsókoltak, és én már el is felejtettem, hogy valaha a szívem fölött dédelgettelek. Szerelmes voltam mindkét bátyámba, hát hagytam, hadd öljenek meg, ha akarnak.

Szende fölém hajolt és nevetésének vakító hangjai mutatták, mennyire kimerült a gyilkolásban. Olaf már másfele tartott, a rojtos szőnyeg álmaiba fogadta, megcirógattam aranyból szőtt haját, és Szende szemébe szórtam saját kacagásom. Ültünk még egy ideig egymás meleg ölelésében, majd Szende ismét karon fogott, hogy Olaf öcsénk egyedül ébredhessen a szenny marta kicsiny vackában. Felrakott a hajnali buszra szeretett bátyám, üveges szemei sóvárogtak az álmok mélységeibe, mindketten hazaindultunk hát, ki erre, ki arra. A fényes aszfalton, útban az ágyam felé Dávid fogott karon, vezetett a virradatban. A sárgás csíkok átszúrták a felhők harmatos öbleit, jól láttam a derengő fényben, hogy valóban megszökött hozzám Firenzéből.

 

 

Tizenöt másodperc 

 

Minden egyes alkalommal ezen az útvonalon megyek vidékre. Hosszan ülök a villamoson, hogy aztán vonatra szálljak, és a poros alföldi koszfészekben leszálljak.

Kimegy a villamos a külváros külvárosából is. Igénytelen, szürke tájak mellett suhanunk. Koszos háztömbök villannak rám az ablakból. A szmogtól még az a kevés fa is homályosnak tűnik. Nem is tűnik, hiszen az, homályos. Mindegyik. Lebegnek az aszfalt felett.

Ilyenkor hazafelé utazom. Sürgetem a villamost, menjen gyorsabban. Irigykedem a biciklisekre, akik pofátlanul áthajtanak a piroson. Ha a villamos egyszer is áthajtana rajta, a végállomáson gratulálnék a vezetőnek. Egyszer az életben időben megérkeznék a vonatomhoz.

Otthon általában elfoglalt vagyok. Hogy mit teszek, arra már visszajövetelem napján sem emlékszem. Valami történik, és ahhoz asszisztálok. Vagy semmi sem történik, és azt nézem. Anyám mesél, többnyire hallgatom. Néha felháborodok, és válaszolok. Apám dünnyög és panaszkodik. Széttárom a kezem, és magamban kiigazítom, vagy tanácsot adok. Aztán lefekszem aludni, és várom a vasárnapot. A vonatot, majd a villamost.

Ismét a vidék ül az ablakon, aztán a város párái. Fényes már az út, hiszen estefelé járunk. Lámpák nyújtóznak a sínek felett, és én már legszívesebben leugranék, hogy toljam ezt az ócskavasat. Ha jól számoltam, harminccal megy. Mit megy, vágtázik. Én meg kényszerűségből számolom a kereszteződéseket. Minden megállóban tizenöt másodpercet kapnak az idősek és a húzós kocsik, hogy le— vagy feltápászkodjanak. Kész időpazarlás. Néha eszembe jut, mekkora segítség lenne nekik is és a siető utasoknak is, ha egyszerűen lelöknénk a véneket, majd kihajítanánk a kétmázsás utánfutójukat. Azonnal indulás, és rohannánk tovább harminccal.

Magamhoz térek, és már megint állunk. Elillant az emberiség megsegítésének forradalmi kényszere, és várok tovább. Várom az újabb megállókat. Várom a mérföldköveket, hogy megállapítsam, mennyit haladtunk. A félutat vagy annak a felét, a megállót, ahonnan már csak tíz perc van a leszállásig. Csak nem jön el. Pedig eleinte megpróbáltam élvezni az utazást. A sokadik ugyanolyan, semmitmondó betontömb után a következő semmitmondó utcanévig, mindent megfigyeltem az évek alatt. Nem tudott lázba hozni.

Egyetlen érzelmi kitörést jegyez ez az unalomtól széteső hosszú aszfaltcsík. A sajátos zötykölődést megszoktam már a villamoson. Általában el is felejtem, hogy azzal, és pont ott utazom. Fejest ugrom magamba, és a végállomáson kihalászom a tudatom, mégiscsak le kell szállni valahol. Így nem számít, hány napja fürödtek a körülöttem ülő emberek, vagy a kényszeres rikácsolók hangszennyezése, mintha ott sem lennék, lebegek a fákkal együtt a szürke semmiben, amíg meg nem érkezem.

Még a félút előtt, vagy visszafelé, úgy érkezés előtt tíz perccel általában feleszmélek a semmiből. A semmiből kikényszerít a semmi közepén veszteglő villamos. Egy már használaton kívüli stadion tövében, szemben egy—két paneltömbbel állunk. Emlékeim szerint ebben a megállóban soha az életben nem szállt még fel vagy le egy teremtett lélek sem. Tizenöt másodperc kúszott halálos lassúsággal az indulásig. Végtelenül haszontalannak éreztem még ennyi veszteglést is. Csak most az egyszer hajtott volna tovább, akár véletlenül is. Tizenöt másodpercet kaptam volna az élettől valami szebbre. Tizenöt másodperc alatt rántottát sütök. Tizenöt másodperc alatt eldöntöm, hogy ma sem nézek híradót. Tizenöt másodperc alatt háromszor is elmondom, mi az élet értelme. Tizenöt másodperc alatt megváltom a világot, csak ne kelljen azon töprengeni, miért is áll meg a villamos ott, ahol minden tizedik percben feleslegesen nyílnak az ajtók.

Míg vártunk, megfordultam, hátha találok a kocsiban valami nyugdíjasnak tűnő ingyen utazót. Találtam is, a bácsi télikabátja súlyos szövetből terült a görbe hátára, hogy elfedje ráncos testét. Volt még időm indulásig, hiszen tengerként ömlik itt a nyakamba. A pillanat töredéke alatt pattantam fel helyemről, és kerültem mögé. Megragadtam a vállainál, kissé testes volt, de gyorsan cselekedtem, így nem éreztem az igazi súlyát. Kezéből a földre esett a tele szatyor, közel az ajtóhoz. Áthajítottam a vénembert a villamos küszöbén, le az aszfaltra, majd utána rúgtam a szatyrot. Elesett és üvöltött, de nem érdekelt. Végre elindultunk.