Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lackfi János

Béke és béke avagy köznapi horror

84. Ünnepi Könyvhét és 12. Gyermekkönyvnapok miskolci megnyitója

Meg kell vallanom, legyen bár gyengeség, perverzió vagy fura szeszély, mindenesetre időről időre visszasodródom az egyik videómegosztó portál felvételeihez, melyek egy-egy közelmúltbeli cunami tombolásáról készültek. Az elején idilli tengerpart, nyaralgató párok, türkizkék vízen ringatózó turistacsónakok, aztán megkezdődik a játékfilmek esetén rettentő ócska rendezői trükknek ható fokozás. A harmonikus tenger kicsap a partra, habos tajtékja falánk módon bekebelez és magával sodor minden szemetet, behatol a helyes kis turisztikai bungalók udvarára, felborogat és össze-vissza hajigál minden kacatot, életünk melléktermékeit. Aztán a víz ereje tudatára ébred (elvégre ő az úr!), egyre nagyobb kihívásokat keres, bicikliket, hintaállványokat, autókat, hajókat, embereket, gáztartályokat, tetőket kap fel játszi könnyedséggel, és sáros fortyogásával minden oldalról körbezúgja a dombot vagy emeletes házat, ahová az amatőr videós felmenekült. Ugye, hogy így leírva is rettentő hatásvadász mindez? Ez a pocsék rendező az anyatermészet maga, és ha így, ha úgy, ezekben a videókban van valami mágnesesen vonzó és lebilincselő. A kamera nyers, kapkodó billegése menekülés közben, a riadt pásztázások és közelítések, a százfelől felhangzó artikulálatlan kiabálás, a minden koreográfiát nélkülöző káosz rabul ejt.

Jobbára éjszakai munkám után lyukadok ki ezekre a katasztrófa-kukkoló képsorokra, és amint megelégeltem a föld erőinek tombolását, lezárom a számítógépet, és felzaklatott állapotban kimegyek a kertbe, ahol csupa selymes homály bókol, ahol az éjszakában szinte érezhetően növekszenek a zöldségek-gyümölcsök, meg az általunk ültetett facsemeték, bizakodásunk zálogai. Hiszen ezekkel borítékoltuk, hogy tíz-húsz év múlva is szeretnénk szüretelni ugyanitt, ugyanezen a földön, ugyanezen a tájon, ugyanebben az életben! Fáim közt járva, a felettem virító saját, külön bejáratú csillagok alatt lassan lenyugszom, enyhül a katasztrófa szorítása. De hát minek stresszelem magam? Minek nézek olyasmit, ami felzaklat? Bárki joggal rám ripakodhat, hogy tölthetnék több időt gyümölcsösömben, és kevesebbet a virtuális borzongásban, ez a cserebere csak javamra válna! Jogos, hiszen bölcs (és nyilván brit) kutatók szerint a pszichés betegségek száma töredékrésznyire csökkenne, ha mindenki napi húsz percet időzne a szabad természetben.

Egyik falubelink (Zsámbékon élek, amely csak névleg város) odáig ment, hogy azt állította, olyan állatnak, növénynek vagy jelenségnek nem is kellene a szótárban szerepelni, amelyet a közvetlen közelünkben nem láthatunk. Teljesen fölösleges filmet nézni a bálnákról, ha közben a kertünket felveri a gaz. És minek foglalkozik az etruszkokkal, aki egy csirkét se tud levágni! Ez az ő filozófiája, s valljuk be, ebben is van valami. Túl sokat nyomasztjuk magunkat mindenféle globális problémákkal, melyeket megoldani úgysem áll módunkban, túl sokat tépjük a szánkat holmi nemes ügyek érdekében, ahelyett, hogy tennénk is valami értelmeset. Mondjuk becsöngetnénk a szomszédhoz segíteni, tanácsot kérni, kártyázni vagy csak úgy, trécselni.

Ugyanez a földink máskülönben azt is állította, és ennek már az irodalomhoz, szűken vett szakmámhoz is van köze, hogy export neveket nem szabadna használnunk, mindent oldjunk meg magyar szókincsből, a betyáros teringettét! Fabrikáltam hát néhány ilyen szópótló szörnyecskét az ő kedvéért és gyermekeim legnagyobb mulatságára. Tudjuk, hogy a zsiráf „foltos nyakorján” lenne, ennyi erővel az elefánt „nagytömlőjű füllentyű”, a banán „vattabélű hosszancs”, a citrom „savlevű fanyarka”, az autó meg „kormántos görgény”. Habár utóbbival túllőttem a célon, hiszen „kocsi” szavunk épp legnagyobb nyelvi sikersztorink, a fél világ használja „coach” avagy „coche” formában.

Szóval azért mégsem dughatom homokba a fejem, mondván, kit érdekelnek a thaiföldi cunamik, a ruandai véres macheték, az afrikai gyerekkatonák, a girosznak ledarált moszkvai hajléktalanok és a mexikói kerítésekre tűzött emberfejek. Pontosabban homokba dughatnám a fejem, de hol a homok? Hol az a semleges, tragédiát, törékenységet nem sugalló közeg, amely elzárhat a világ minden fájdalmától, fenyegetettségétől? Idilli kertünk és létezésünk, ha jobban megnézzük, nem is olyan ártatlan. A haragos égből olyan rajokban csapnak le a seregélyek, mintha csak Hitchcock filmjéből sodródtak volna ide. A szomszéd fekete cseresznyéjét ragadozzák, melynek így nem lesz ideje megfeketedni. A bestiák a füvön vagy a fehér kőzúzalékkal felszórt kerti úton úgy boncolnak egy-egy szem vérző gyümölcsöt, mintha parányi szívet tépnének széjjel.

Máskor édesanyám születésnapjára veszek orchideát, és eltöprengek: miért is vonzódik úgy az ember ezekhez a betegesen sérülékeny növényi pillangókhoz? Miért nem karnyi vastag szárú, mindent átvészelő, robusztus virágokkal foglalkozunk, miért kísért így bennünket minden, ami mulandó? Vagy a fürjeink, ez a kilenc kis reszketeg lény, akiket egy lámpa keltett ki, és egymás hegyén-hátán menekülnek, ha az ember madárformán tartja föléjük a kezét... Bele van írva zsigereikbe, idegrendszerükbe a rettegés egy nagyobb, erősebb lénytől. A bizalmat ellenben túrómorzsánként, apró gesztusokkal erősíthetjük csak bennük.

Vagyis mini-idillünk minden elemében ott rejtőzik a borzalom lehetősége, az ősfélelem az összeomlástól, a megsemmisüléstől. Hányszor tértem már haza rettegve, hogy mi van, ha gyermekeim már elvágott torokkal hevernek a szobákban. Annyi mindent hallani, és a favágítón is ott a balta, mintha csak magunk adnánk az arra járó emberszörnyek kezébe a fegyvert. Nagy Endre kabarészerző (nem mellesleg komoly nyugatos író) is feljegyezte, milyen kevésen múlik a műfajok közti különbség. Ha egy ősembercsalád a barlang közepén vígan falatozik a hatalmas medvéből, az színtiszta idill. Ha azonban a medve falatozza ugyanabban a barlangban az ősembercsaládot, az már kész tragédia. Pedig az összetevők ugyanazok.

A könyvek, amelyekkel kenyerem keresem, ugyanígy az emberi törékenység, az emberben és körötte rejtőző fenyegetés lenyomatai, dokumentumai. Hamlet zavart agyában a jókedvű, mulatozó udvar véres tömegsírként rémlik fel, és elég egy-két elem átrendeződése, hogy a vízió valósággá váljon. A Kőműves Kelemenné kisiparosi munkanaplója egyszeriben rémálommá változik. A Pál utcai fiúk vásott kölyökcsínyei hipp-hopp komolyra fordulnak, a csupa kisbetűből és a gittrágásból igazi vér és igazi halál villan elénk.

Valljuk be, az irodalom élvezeti értékét nagyban csökkentené ezeknek a borzalmaknak, léttragédiáknak a hiánya. Ágnes asszony pirulva bevallaná az urának, hogy egyszer, de csak egyetlen egyszer rajta felejtette tekintetét egy jóvágású legényen, ám ez soha többé nem fordul elő, majd a férj nyakába ugrana, és behúzná a függönyt. Edvárd király leülne tárgyalni a walesi főrendekkel, és hosszas, kimerítő jogi hozavona után boldogan, karikás szemmel ünnepelnék Montgomeryben a tartomány függetlenségét. Lángsírba nem menne senki, haló nem hörögne, fegyver nem csörögne. Raszkolnyikov, a Bűntelenség és büntetlenség főhőse bekopogna a szomszéd öregasszonyhoz, és egy szál virágot nyújtana át neki, mondván, hogy csúnyákat gondolt róla, ezért most megköveti. Ott ülnének és teáznának a szalonban hatszáz oldalon keresztül. A waterlooi csata elmaradna, a Béke és béke című Tolsztoj-műben körtáncot lejtenének kézen fogva franciák, oroszok, angolok, a Sigiswald Kuiken vezényelte EU-himnusz hangjainál.

Lecseréljük-e fontos könyveinket ilyen szép és nemes változatokra? Vagy nézzük tovább a híradót cunamikról, ötezer forintért agyoncsapott nyugdíjasokról, családon belüli erőszakról. Esetleg olvassuk el ugyanezt egy könyvben, és borzongjunk titkos belső ujjongással, hogy mindez nem velünk történik, pedig velünk is megeshetne?

 

*Elhangzott a 84. Ünnepi Könyvhét és 12. Gyermekkönyvnapok miskolci megnyitójaként, 2013. június 5-én, az Erzsébet téren

 

Lackfi János a  miskolci Ünnepi Könyvhéten dedikál. Fotó: Ádám János