Spanyolnátha művészeti folyóirat

Tinkó Máté

Alulnézetből megszületni

Tóth Krisztina Akvárium c. kötetéről

Magvető, Budapest, 2013

Tóth Krisztina: Akvarium

Tóth Krisztina szépprózai munkáira gyors pillantást vetve megállapíthatjuk, hogy a szerző a kis formák, részegységek összejátszatásának technikáját előszeretettel alkalmazza: mind az indulást jelentő Vonalkódban, mind a későbbi Pixelben — és ide sorolhatjuk a „köztes” Hazaviszlek, jó? című, tárcanovellákat tartalmazó kötetet is — ezen elv alapján építette fel szövegvilágát. Ugyanakkor a folytonos változásnak, kísérletezésnek, megújulásnak is fontos szerepe van: ilyen a Vonalkód döntően homodiegetikus elbeszélői pozíciójának heterodiegetikussá tétele a Pixelben, vagy a közös motívumok és szereplők rögeszmés el- és feltűnésével még inkább erősödő kohéziós igény. Talán nem vállaltunk volna nagy kockázatot már 2011-ben sem azzal a kijelentéssel, hogy ezek a tendenciák egy konkrét regénykoncepció megvalósításának irányába mutatnak. Persze joggal tehető fel a már-már csontig lerágott kérdés: miért érzi egy kanonizált szerző ennyire szükségét annak, hogy bejáratott, sikeres alkotói módszerével ingoványos talajra lépve, nagyepikai szöveg létrehozásába fogjon. Mindenesetre az Akvárium ennek a gesztusnak a Tóth Krisztina életművén belüli első állomása: leplezetlen szándéka, hogy regényként mutassa magát az olvasóközönség előtt.

Az Akvárium egy rövidebb bevezető részből és két terjedelmesebb fejezetből áll, tehát formálisan a klasszikus hármas tagolás rendszerén alapul, noha a lineáris idő- és cselekményvezetés hamar megtörik. Az in medias res kezdést „Klárimama egyre nagyobb tételben lopkodta haza a Kötöttárugyárból a kardigánokat” követő jelen időt, a hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének atemporális szocialista atmoszféráját egy múltba történő ugrással bontja meg a szerző, az előzményekre irányítva az olvasói figyelmet. Majd’ 20 évvel korábbról indul a második fejezet, a világháborút követő évektől a Rákosi-rendszeren át, nem mellékesen ’56-ot, a bebörtönzéseket is érintve. A történet középpontjában egy angyalföldi zsidó házaspár áll: Weiningerék, akik a beszédes nevű Mohács utcában laknak. Ők fogadják örökbe Verát, azt az intézetis kislányt, aki korábban felnőttként volt jelen. Máshonnan nézve: az első fejezetben megismert kislány, Vica élettere, pontos helyzetének részletei az anya, Vera sorsán keresztül foglalódnak keretbe. Egyúttal a címben megjelenő akvárium fogalmi jelentése is át- és újraértelmeződik a más tárgyakkal, személyekkel való vonatkozásaiban. A keretes szerkezet játékra invitál, melyben ok és okozat, előzmény és következmény sorrendje a már korábban említett időaspektusok szerint fölcserélődik. A szöveg elején a narrátor által „ködösen gomolygó víz alatti városként” említett, reményvesztett, pusztulásban lévő akváriumi kép inkább utólagos belátása, dezillúziója egykori vágyálmoknak. „De ő biztosra akart menni, a csütörtököt tűzte ki végső határidőnek: péntek reggel már úgy akart ébredni, hogy ha oldalt fordul az ágyban, akkor egy darabka tengert lásson” — közvetíti Jóska bácsi lelkendező gondolatait az elbeszélő, évekkel az első fejezet jelenét megelőzően.

A temporalitás körkörös minőségét a térszerkezet is magán viseli. Egyrészt a kimerevített jelen perspektíva nélküliségét horizontális dimenzióban a lakások körfolyosóra nyílása, így önmagukba záródása jelöli, vertikálisan pedig maguk a szereplői nézőpontok hordozzák, amennyiben az alulnézetből fölfelé emelt tekintetek állandó kisebbrendűséget, megalázottságot fejeznek ki. Semmi sem változik, nincs átjárás, csak ideig-óráig a társadalmi rétegek között, amelynek részint elszenvedői, részint generálói maguk az érintettek (például Benkő doktor, a disszidálni vágyó orvos karakterét, lakáskörülményeit szinte fetisizálja a Weininger-házaspár — pontosabban rajtuk keresztül a narrátor). „Ez is körfolyosós ház volt, de a gang felé sehol nem voltak kitárva az ajtók, sehol sem száradt mosott ruha, sehonnan sem szivárgott ételszag vagy kiabálás. A lakások előkelő távolságra álltak egymástól, a gangra néző szobák belsejét súlyos függönyök védték a kíváncsi tekintetektől.

A gyermeki látásmód ugyanakkor képes lehet átírni a szabályokhoz kötött, hierarchikus társadalmi elrendeződést. Az alulnézeti pozíció nemcsak kizárólagos tragédiaként, hanem feltehetőleg a másként-látás lehetőségeként is értelmeződik a kötet nyitó fejezetében. „A pincelakást egyébként Vica kifejezetten szerette. Az egybenyitott, kimeszelt pincerekeszek egyike hálófülkeként szolgált, ezt egy karnisra akasztott, elkoszolódott mokett választotta el a tárgyakkal teletömött elülső helyiségtől, amely konyha, nappali és előtér is volt egyben. Két keskeny ablaka a járdára nézett, de lentről csak a cipőket lehetett látni, amint jöttek-mentek.” Aztán ironikusabb megközelítésben a nők közt magasnak számító Vera, a család megrökönyödésére, magánál alacsonyabb férfi udvarlását fogadja. Már-már túl explicit áthallás: az eddigi nézőpont felfordítására irányuló, elszánt, non-konformista lépés ez a fiatal lánytól. Ám kitart döntésében: összeházasodik a nála fél fejjel kisebb Lalival.

A vertikális szerveződés mentén kerülhet ismét központi szerepbe az akvárium motívuma is. Közelében alkalom adódik a gravitáció törvényén kívülre helyezkedni: beleveszni az üveg mögötti különös világ időntúli lebegésébe. Viszont tényleges gondozása, karbantartása nélkül a csodált közeg is az enyészeté lesz – a kényes díszhalak elpusztulnak benne, az algásodás spenótszerű masszává hasonítja át. A záró jelenet pedig a menyasszony-babára borított, már üres üvegtestben Hófehérke meséjét idézi meg. Ünnepélyessége e finoman megkonstruált térben ér össze a valósággal. „Vica méltóságteljesen elrendezte a fátylat, hogy ne látsszon ki a baba kopaszsága, aztán az egész ravatalra ügyesen ráborították az akváriumot. Éppen ráfért. Ragyogóan mutatott, a beszűrődő utcalámpa fényétől még egy kis háttérvilágítást is kapott az egész kompozíció.”

Miközben a családi események zajlanak, az úgynevezett külső, referenciális elemekkel folyton ütközteti a regény az olvasót — a diktatúra látszatra homogenizáló törekvéseivel és a törekvés kudarcaival, a lehallgatástól, besúgástól való szorongással, a szegénység szőnyeg alá söprésével, a fogyatékos egyének társadalmi integrációjának elégtelenségével. Edu, a család szellemileg erősen korlátozott személyisége, határán a tudatos és a tudattalan létezésnek, sem megfelelő nyelvre, sem megfelelő kifejezésmódra nem képes érzelmei adekvát közvetítéséhez. Dajkanyelvi mondókákkal, rádióból szedett monológokkal, odavetett mantrákkal pótolja kommunikációs hiányait. Mégis inkább az fajta szikárság lesz igazán megdöbbentő, ahogyan Edu tisztázatlan körülmények között megesett terhességéről, majdani abortuszáról maga a narrátor számol be. „Őt magát nem volt érdemes faggatni, nemigen fogta fel, mi történt vele, a nőgyógyászati vizsgálatot ugyanolyan kellemetlenségnek tekintette, mint a pár hónappal korábban végzett tüdőröntgent.” Az elbeszélői hang, amely igyekszik az affektáló beszédmódnak még a látszatát is elkerülni, lényegre törő pontosságával, olykor hűvösségével kizárja az áldozati póz megteremtésének lehetőségét. „Edu valójában senki élőhöz nem ragaszkodott. Sem emberhez, sem állathoz. Nem volt neme, életkora, és nem voltak érzelmei.” Karakterének ábrázolása kétségkívül hiánypótló gesztus, provokáció: a társadalom nem is annyira periférikus problémájával szembesíti az értelmezői közösséget, és degeneráltságával, nyelvnélküliségével lépten-nyomon zavarba hozza akár a testpolitikai, akár a feminista aspektusok felől közelítő prekoncepciókat.

A szociális viszonyok kíméletlen színrevitele eddig sem állt távol Tóth Krisztina prózavilágától. Hősei érzelmileg és/vagy testileg megnyomorított emberek. Az Akváriumban sincs ez másképp: a traumák sorát indító második világháború húsz év alatt sem tűnik el nyomtalanul; a holokauszt felfoghatatlan tapasztalata ott kísért a lakásokban, beissza magát a bútorokba, összekoszolja az újrakezdés tiszta lapjait, örök árvaságra kárhoztatja a túlélőket. Gabi bácsi, a családtagjait a háborúban elveszítő zsidó értelmiségi története, állhatatos egyénisége példázat lehetne a külvilág számára, a férfi mégsem válik, mert nem válhat kis hőssé. A hegyekből — Diogenészfalva titokzatos magaslati világából, ahonnan „mintha tényleg ráláthatott volna” a Weininger-család életére — Józsefváros „egyik szűk, macskahúgyszagú utcájába” kerülvén, egy téli napon, szép csöndben, előre kitervelt öngyilkosságot hajt végre. Jellemző, hogy a család iránt mindig segítőkész, értékes emberi karaktere, a róla való emlékezés elsikkad a mindennapok anyagias posványában: a Weininger-család tagjai összevesznek a temetésen, majd hirtelen felindulásból a Bizományiba adják a bácsi Verának szánt, egyébként szakrális komolysággal bíró bútorait.

A politikai lózungok felmondása, a gyermekek reflektálatlan tudása a kommunista rezsim és az „imperialisták” tevékenységéről, a közéleti perek játékban való kifejeződése (utalás a Rosenberg-házaspárra) meglehetősen perverz-szadista fényt vet a korra. Mély politikai meggyőződés mégsem alakul ki a családon belül, hiszen tagjait lefoglalja saját „kisemberlétük”, mindennapi megélhetési gondjaik, amelyek távol esnek az államapparátus mindinkább karikírozható ügyeitől. A pártra való hivatkozás komolytalansága az örök hazudozó Klárimamánál, a hatvanas-hetvenes évek idején csúcsosodik ki igazán. „Szeretett egyébként azzal fenyegetőzni, hogy pártvonalon majd mindent elintéz, és az elvtársak akkor térden állva kérnek majd bocsánatot, de sajnos ez soha, utólag se következett be. Semmit nem tudott elintézni pártvonalon, még azt se, hogy az ócska pincelyuk helyett, amelyben húsz éve lakott, legalább egy első emeleti szobakonyhát kaphasson.

Ami az Akváriumot hitelessé teszi, az nem a szigorú értelemben vett referenciális szándék, miszerint itt és most az ötvenes évektől a hetvenes évekig eljutva átfogó képet kaphatunk az akkori Rákosi- majd Kádár-korszak alakulástörténetéről. Sokkal inkább irodalmi hagyományba illeszthetőségére, előképeire hívnám fel a figyelmet, mely a hatvanas-hetvenes évekből meríti forrását. A keretes szerkezet és a családtematika vonatkozásában az Akvárium Fejes Endre Rozsdatemetőjével mutat kísérteties hasonlóságot, a kisemberek zárt világának ábrázolása, a létbe vetettség, a kiszolgáltatottság aspektusai, a figurák olykor naiv, olykor teljesen természetes vágyai, egyéni korlátai, az ideológia átlátható társadalmi szerepe, ugyanakkor megtagadása egyaránt jellemző mindkét regényre, még akkor is, ha tisztában vagyok a keletkezés merőben más kontextusaival. Ami Tóth Krisztina narrátorát illeti, a függő beszéd gyakoribb használatában tér el látványosan a Fejesétől, de mindkettejükre egyaránt jellemző a tömör, lényegre törő beszédmód. Edu karakterének hangsúlyozott szerepeltetésével ugyanakkor meg is haladja a fejesi világ horizontjait. A végtelen tenger grandiózus metaforájának és a kisszerű élet figuráinak feszültségéből adódó gondolatmenet-hézagok, az egyéni kapcsolatok esetlegességei pedig a Csalog Zsolt vagy Tar Sándor munkáskaraktereiben rejlő, sorstragédiájukban is boldogság után áhítozó szellemiséget idézik meg. Tóth Krisztina mindeközben persze saját életművét is továbbírja: elkötelezett híveként a szegénység irodalmi diskurzusban való képviseletének.

Mindezek ellenére a szöveg alkotója — a munka nagyepikai szerkezetéből fakadóan — talán bátrabban kísérletezhetne a novellisztikájában korábban alkalmazottól eltérő írói dinamikával, figuráinak alaposabb felépítésével; ám ez nem, vagy megint csak epizódnyi fejezetek szintjén valósul meg. A regény szereplői töredezett karakterek, akiknek egymáshoz való viszonyaik nem mindig világosak, túlontúl esetlegesek; nagyepikai kontextusban ez zavaró hézagokat eredményez. Ugyanakkor a záró fejezet patikamérlegen adagolt, mesteri jelenete mintha számos, nyitva maradó kérdésre megadná a választ. Az akváriumot és a játékbabát, mint a diegetikus világban ábrázolt három generációt — a vér szerinti nagyanyát, anyát és gyermeket — összefogó tárgyi elemek, a narrátor egy mesekompozícióba foglalja, melyben Hófehérke nem váltódik meg, tőle messzire, emeletnyi magasban haladnak el a törpék fénylő lámpásaikkal. A jelenet előtt az anya, Vera egyetlen, kijelentéssé keseredő kérdése, a „Neked is minek kellett megszületni” hangzik el. Talán ettől a súlyos, téttel rendelkező ponttól visszafejtve láthatjuk csak igazán, hogy miért nem tudtunk meg tökéletesen eleget azokról az emberekről, akik a mélyszegénység burája alatt, mélyen fekvő szobáik rejtekében, elzárkózva élnek, így viszont képtelenek saját megpecsételt sorsukból kiemelkedve egy regénykompozíció hőseivé válni. Csak cipelik tovább vég nélküli terhüket.