Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kun Árpád

Boldog Észak

részlet

Nagyapám, mielőtt nagyanyám keresésére indult volna, a két gyereket, a két éves kisfiút és a csecsemő kislányt levitte Cotonou-ból falura a kislány szoptatós dajkájával együtt a rokonokhoz, az egyik unokatestvéréhez, hogy az vigyázzon rájuk a távollétében. Amikor végül a bnokimóktól visszatért, már egyik gyerek se volt az unokatestvérnél, csak a szoptatós dajka szolgált nála.

Az unokatestvér háza néhány évvel korábban kigyulladt éjszaka, és a kisfiú odaveszett. Az életben maradt kislányt pedig a tűzvész után Dan, a nyomott kedélyű, de jóságos óriáskígyó vette maga mellé, hogy attól kezdve a papnői neveljék.

Nagyapám a földalatti barlangban, térdén a döglött krokodillal, elhatározta, hogy hazatérése után valamelyik vudu szellem szolgálatába áll. Abban, ami a gyerekeivel történt, egyértelmű jelet látott, hogy annál az Oszanyinnál, a gyógyítás szelleménél végezze el a beavatást, akire ugyanúgy, mint a gyerekeire, égő kunyhó omlott, és nyomorék lett miatta.

Nagyapám Oszanyinhoz a bnokimóknál elsajátított józansággal és alapossággal közeledett. Sose a külső csillogás, a színes füst, a kiömlő kakas- vagy birkavér, a ráolvasások kacifántossága érdekelték, mindig az azok által megnyilatkozó lényeg. Oszanyinnak ez igencsak a kedvére volt. Nagyapámat tárt karokkal fogadta, a jelöltek közül őt tette a legügyesebb javasemberré. Hogy gyógyító hatalmával hideg fejjel tudjon élni, és ne zavarja meg az emberi nyomorúság látványa, szívét kicserélte a rikoto fa gyökerével.

Az Oszanyinhoz vezető úton nagyapám rájött, hogy az Ősök Tudását benőtte a gaz, olyan vastagon, hogy csak a burjánzás látszik. Azok a szertartások, mágiák, varázslatok, amelyekkel rá lehet ijeszteni a hiszékenyekre, és el lehet kápráztatni a tudatlanokat. Nagyapám megértette, ahhoz, hogy az eredeti tanítás újra felszínre kerüljön, irtókapára lenne szükség.

Kézbe vette az irtókapát, de mielőtt nekilátott volna a gazolásnak, gondolkodóba esett. Óriási ugarba állna most bele, férgeket, pajorokat, mindenféle rendű-rangú csúszó-mászót zavarna meg a sarabolásával. Azok mind ellene fordulnának, az ő vérét akarnák, ő pedig, ha nem végeznének vele idő előtt a mérges csípések, egyre nagyobbra nőne a velük való küzdelemben. A vudu új megalapítójává válna, visszaszerezné azt a földi hatalmat, amibe alkormányzóként belefáradt, azt, amiből a szellemek úgyis részeltetik, ha akarja, ha nem. Lusta nem volt, de nem fűtötte becsvágy, és a rikoto fa gyökere miatt több közöny volt benne, mint más közönséges halandóban.

Kéznél tartotta az irtókapát, de nem állt neki módszeresen az ugarnak, csak maga körül sarabolgatott néha. Egyébként pedig gyógyította a betegeket. Bekente kenőccsel a testüket, megfüstölte őket, főzeteket itatott velük, porokat kaptak tőle, rájuk olvasott, mondta, melyik állatot kerüljék, milyen színeket használjanak, mikor, mit tilos enniük, mert tisztátalan, és elhárította fejük fölül a rontást. De szomszédjukat, férjüket, feleségüket, volt szeretőjüket, apjukat, anyjukat, testvéreiket, mindenféle rendű-rangú ismerőseiket nem rontotta meg, és nem átkozta el a kedvükért, hiába könyörögtek. Eleinte türelmesen végigmondta, hogy ha így tenne, akkor szentségtörést követne el, múló érzések és vágyak szolgálatába állítana olyan örök hatalmakat, amelyek minden látszat ellenére nem erre valók, hanem arra, hogy az emberi nyomorúságon segítsenek. Később már belefáradt a hasztalan magyarázatokba, még később pedig nem volt kinek. Azok, akik rontással, átokkal ártani akartak, más javasemberhez mentek.

Mégsem pártoltak el tőle a bajbajutottak, mert megtapasztalták, hogy különös hóbortja ellenére csodálatosan tud gyógyítani. Ráadásul a legszegényebbeket majdnem ingyen kezelte, csak jelképesen fogadott el tőlük valamit, néhány tojást vagy egy ananászt, és mindenkitől csak annyit kért, amennyit az adni tudott. A harácsolhatnéktól is megóvta a szíve helyére tett rikoto fa gyökér. Javasember kollégáival ellentétben nem fitogtatta a hatalmát semmivel. Olcsó csodákkal nem kápráztatta el a hiszékenyeket, drága ékszereket, rikító kelméket nem vett magára, egész évben ugyanabban az ágyékkötőben járt. Egyedül a díszes foteljét tartotta meg jómódú, régi életéből, és javasemberként is abban ült.

Halott nagyanyámat azonban sokáig hiába szólongatta. Ami meglepően hangozhat egy nagyhatalmú javasemberről szólva nálunk itt Beninben, ahol egyik-másik szellem látványos szeánszán egymást taposva nyüzsögnek a megidézett halottak, még ha félénkek maradnak is, és az egunok színes szőnyegei takarják le őket. Egyeseknél pedig külön kamrában, halmokban állnak az ősök díszesre festett koponyái, mint megannyi ősi mobiltelefon, amelyen keresztül bármikor át lehet szólni az eltávozottnak a túlvilágra.

Nagyanyám számára, aki a saját akaratából többször meghalt és feltámadt már az élete folyamán, ez az utolsó halál mérhetetlen kudarc volt. Holtában is szégyellte magát miatta, és hosszú ideig nem akart mutatkozni.

Hiába találkozott korábban százszor az aljasság torz formáival, mivel az együgyűségig becsületes bnokimók nevelték, százegyedszerre is a tőlük hozott ártatlan bizalommal fordult az emberek felé. Hiányzott belőle az a legelemibb gyanakvás, ami azoknál, akik olyan veszélyes mesterséget űznek, mint az övé, a hatékony önvédelemhez hozzátartozik. Bár ellenszenves és magához méltatlan ellenfélnek tartotta a marabut az első pillanattól fogva, mégse ötlött fel benne, hogy az tisztességtelenül viselkedhet, és még a túlvilági küzdelem előtt cselt vet neki. Egyszerűen eszébe sem jutott, hogy a marabu pribékjei éjszakánként titokban fel fogják ébresztgetni a főnöküket, és megvacsoráztatják, miközben az ő testét, amely a tetszhalál tehetetlenségébe süllyedt, egyszerűen kiveszik a koporsóból, elviszik, és messze, ahol a bnokimók nem látják, leöntik gázolajjal, felgyújtják, a megmaradt, büdös hamut meg széthintik a sivatagban, hogy semmi nyom se maradjon utána.

Az elővigyázatlanságot, miután el lett követve, már semmiféle hatalom nem tehette jóvá. Azt, ami az életben félresikerült, a túlvilágról már nem lehetett kijavítani. Dühöngés, homokvihar, a tetteseken elkövetett bosszú, csodaszámba menő esőzés sem segített. Nagyanyám kénytelen volt emésztő szégyenét holtában kihordani. Nem a marabu, ahogy azt a párbajra készülve gondolta, hanem az a gondolat lett az ellenfele a túlvilágon, hogy boszorkánysága, különleges képességei, vérrel és verejtékkel megszerzett tudása, minden tapasztalata hiábavaló volt, ha nem tudta méltósággal befejezni az életét. Ha ennyire megalázó módon sikerült csak meghalnia.

De nemcsak a nagyapám szólongatta napjában többször, hanem sokan mások is próbálták megidézni, akik rettegett hatalmú boszorkánynak ismerték az életében, és most holta után azzal zargatták, hogy a hozzájuk fordulók pitiáner ügyeiben ő cselekedjen helyettük, vagy minden vélt befolyását latba vetve, közbenjárjon valamelyik másik szellemnél. Ő ugyan halott kisujját se mozdította, mégis a nevében elkövetett hókuszpókuszok miatt óriási tekintélye lett. Azt kezdték híresztelni róla, hogy nem maradt amolyan közönséges halott, hanem vudu szellemmé dicsőült. Porto Novóban, a vudu Vatikánban, ahol minden utcasarkon, minden gazdag ember udvarán vudu szentély áll, takaros téglaházikót építettek neki a kőművessel. Bevakoltatták, ráfestették a nevét, beletettek egy furcsa alakú, tengermosta ágat, színes szalagokat kötözve rá, mondván, hogy az a bálványa, amelyen keresztül az élőkkel kapcsolatba lép. Még papot is kapott valamelyik vudu hatalmasság cimborájának a személyében, aki a szertartásokat ellátta körülötte, az ünnepnapján pedig vezette a tiszteletére rendezett felvonulást.

Ő természetesen nem azt a javasembert, akit kéretlenül kiosztottak neki, hanem megint a nagyapámat látogatta meg. A barlangi találkozás után sok évvel hűvös huzatként beszökött a dantokpai kunyhóba, és addig forgott egy helyben, táncoltatva a felkötött denevéreket, baglyokat, színes papagájszárnyakat, amíg a foteljében sziesztázó nagyapám meg nem érezte a jelenlétét. Ezúttal nem öltött testet, csak egy-két halk szót suttogott. Elmondta, hogy együtt van halott fiúkkal a másvilágon, és arra kérte a nagyapámat, hogy ő meg váltsa ki a lányukat Dantól, a nyomott kedélyű, de jóságos óriáskígyótól, és vegye magához. Nagyapámnak, ahogy a sivatagi tavas barlangban, ekkor se volt ideje válaszolni. Nagyanyám apró forgószele lecsavarodott, huzata kiszállt, és a kunyhóban újra lustán állt a forró levegő.

Nagyapámnak, akinek a szíve helyén rikotofagyökér volt, magától sose jutott volna eszébe, hogy életben maradt lányával foglalkozzon. Most azonban, hogy imádott halottja kedvébe járjon, már aznap este elment Dan szentélyébe. Képes volt a szentély bejárata előtt több napot étlen-szomjan feküdni a porban arccal a földnek. Addig, amíg Dan papnői nem ítélték úgy, hogy már nem tisztátalan, és beteheti a lábát a szentély területére. Miután átadta Dannak az ajándékot, Dan barátságosan a nyakára csavarodott, elfogadta a gazdag váltságdíjat az anyámért, akiről ezt követően fájó szívvel lemondott, mint jövendő papnőjéről, és visszaengedte a tisztátalan, férfiak által uralt világba.

Halott nagyanyámnak eleinte óriási erőfeszítésébe telt, hogy megmutatkozzon a nagyapámnak. Huzatként még többször is visszatért hozzá, de a suttogó forgószélben eleinte csak egész halványan jelent meg. Látogatásról látogatásra szedte össze magát, egyre jobban kivehető alakot öltött, míg fel nem ragyogott teljes halotti pompájában, krokodilra emlékeztető arcvonásaival. Végül nagyapám halála napjáig minden éjszakát a dantokpai kunyhóban töltött. Bevallotta halálának titkát, ami miatt emésztette a szégyen és a hiábavalóság érzése. Nagyapám segített neki, hogy megtalálja a békéjét, ő meg a nagyapámnak nyújtott vigaszt, amiért az elvesztette őt.

A rikoto fa gyökere, ami kitöltötte nagyapám szívének a helyét, szikraesőt hányt. Élő és halott között visszaállt ugyanaz a bensőséges kapcsolat, mint ami hajdan a két élő között volt. Egyedül a másik test meleg érintése hiányzott a nagyapámnak, de azt pótolta önkielégítéssel és alkalmi szeretőivel.