Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dobos Klára

Fotóspass — A boldog fotós bánata

A küzdőtéren préselődve szövegel egy vagánycsávó, hogy tavaly itt nagyon csinált valamit, értsd: eleresztette magát vagy ilyesmi, de képtelen vagyok felidézni a kifejezést, pedig a kék folt nem is tőle van, no meg szerencsére nem is a fejemen, így jogtalan az emlékezetkiesés…, csupán a karomba bokszolt bele egy másik úriember nem túl barátságosan, mikor a tömegben próbáltam helyzetbe hozni a Pentaxom, hogy a koncert ne ettől maradjon emlékezetes, hanem a jobbnál jobb fotók miatt. Persze nem is a képektől marad, hiszen (kitartva ennél a kifejezésnél az „autentikus” hiányában) igazán elereszthettük magunkat, remek volt Marcus Miller és együttesének koncertje. Csak ne lett volna ez a küzdőteres kínlódás a fotózással. Jajj, dehogy akarok átmenni negatívba, remekül éreztem magam, s bár a fotósnak — hiába gondolják úgy a népek — nem minden koncert szórakozás, munka az a javából — de ez a három nap, amit a VeszprémFesten tölthettünk, mindenképpen a kivételek sorába kívánkozik. Lelkiismeretfurdalás nélkül vallom be, hogy nagyon élveztem a koncerteket, fantasztikus élmény volt, s ezt egy aprócska kék folt (még ha igazából nem is olyan apró) nem tudja visszevetni. Arról meg a szervezők sem tehetnek, hogy kicsi a hely, nem lehetett a fotósokat — amint a nagyobb helyszíneken — a „dühöngő” előtti kerítés elé terelni, teret adva a munkának. Ha időt nem is. Mert az lett divattá, hogy a fellépők meghatározzák, melyik számnál lehet fényképezni — itt Veszprémben pl. Marcus Miller az első két számot, Paco de Lucia a 6. szám első 3 percét, Nigel Kennedy pedig a ráadásszámokat engedélyezte. (Idétlenül vicces volt, ahogy a 6. számnál beözönlöttek a fotósok, kérdezte is valaki az ott ülők közül, hogy na most mi van, mondtam, hogy három perc a „fotóshadé”, mire elmosolyogta magát, de ez a jobb, mert bal oldalról meg valaki beszólt, hogy hagyjuk már abba a kattingatást, ami persze ilyen hangos zene mellett nem is hallatszott, csak öltönyösuramnak sznobéktól oda kellett nyomnia valamit, hogy helyreálljon a lelki békéje — a miénk meg „előálljon”. Fotóstárs mesélte, neki a fejét ütögette valaki, hogy takarodjon már… No mindegyfene…, Paco de Lucia koncertjét is csak a fantasztikus jelzővel illethetjük másik írásunkban).

Visszaolvasva döbbenek rá, hogy ezzel a „kevés hellyel” mintha a teret minősíteném le. Erről aztán végképp nincs szó! Hiszen mi más is lehetne élvezetesebb, békésebb, mint a legnagyobbak közé sorolható zenészeket hallgatni a Szent Mihály székesegyház „árnyékában” (jó, este ennek elvész a jelentősége) a gyönyörű téren?!

Általánosságban — ha már így belekezdtem megismertetni kicsit a fotóriporterkedés természetrajzát, hadd teljesítsem ki a mondandóm: remek dolog koncerteken fotózni, nagy sztárokat fényképbe zárni. S persze, őszintén megértem az időkorlátot, nem jó az, ha a koncert alatt fotósmozgás s gépkattogás zavar be a felemelő pillanatokba, de valamit azért csak jó lenne kitalálni, valami egységes szabályt, teszem azt, az első 10 perc mindig s mindenütt, amit aztán mindenki tartson is be. Mert bár a profik azért igyekeznek korrektek lenni (miközben mások mobillal, meg vakus kisgéppel a nézőtérről verik szét az előadást), de renitensek a profik között is akadnak, nem tagadom, én is olykor… hiába, ez a „fotósvér”, hiszen ha lejár a fotózható idő, a képkészítőnek időről időre karba tett kézzel ugrik görcsbe a gyomra, hogy a francba, megörökítetlenül maradt egy-egy megörökítésre igazán méltó pillanat…

S hogy mi ebből a tanulság? Abszolúte semmi! Ha csak nem annyi — bár ha didaktikus —, de olyan jó lenne, ha a közönség megértőbb lenne a munkájukat végző fotósokkal szemben, kevesebb lenne a (munka)kedvrontó beszólás, másrészt viszont (némely) fotósnak meg kisebb lenne az arca, s úgy tenné a dolgát, hogy — hiába szeretne World Press-t nyerni a képével —, mindenképpen odafigyel fotóstársai és a közönség komfortérzetére…

 

VeszprémFest; fotó: Dobos Klára