Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mikita Gábor

Háromkirályok: Marcus Miller, Paco de Lucia, Nigel Kennedy

A basszusgitár királya... a flamenco királya... a hegedű királya... ezek a meghatározások köszönnek vissza időről időre a VeszprémFest három fellépője, Marcus Miller, Paco de Lucia és Nigel Kennedy kapcsán. Egy beszámolón belül azonban túl sok lenne ugyanezeket a nem is igazán eredeti szófordulatokat ismételgetni. Ráadásul király és király között is van különbség, ami mindenképpen feltűnik, ha ugyanazon a „ceremónián” lépnek fel. S talán jobban árnyalható veszprémi fellépésük is, ha más-más definíciókkal illetjük őket, pontosabban a VeszprémFesten megismert arcukat.

Túl a „királyságon” azt mondhatnánk, hogy a Mesterembert, a Művészt és a Komédiást láthattuk. Mindhármukon érződött ugyanaz az egyedülálló tudás és szakmai múlt, mégis mást mutattak magukból: a profi zenész más-más színpadi személyiségként mutatkozott meg a fesztiválközönség előtt.

 

***

 

A pályája során a legkülönbözőbb műfajokat (rock, jazz, pop, R&B, a hip hop, blues, a new wave, smooth jazz) és zenei szerepeket (billentyűs, klarinétos, bass-klarinétos, elektromos basszista, producer, zeneszerző, szövegíró) könnyedén váltogató Marcus Millerről könnyen írhatnánk, hogy dinamizmusával, lehengerlő sokszínűségével uralta a színpadot. S bár ez kétségtelenül igaz is, mégis sokkal jobban jellemezhetjük, ha azt írjuk, valami magától értetődő természetességgel volt jelen első perctől az utolsóig: a puszta jelenlétével, minden elemre kiterjedő figyelmével biztosította a tökéletes profizmust. S ez a természetesség sokkal inspirálóbb, lenyűgözőbb volt, mint amikor valaki a virtouzitása, saját nagyságának megmutatására törekszik. Műsora, a Renaissance című album bemutatása e tekintetben remek választásnak bizonyult, hiszen a lemezt összegző megújulásként jellemezte a szakma. Ám idővel úgy éreztük, mintha ebben a mindent megmutatásban kevésbé érvényesülnének az egyéni zenei színek.

 

***

 

Paco de Lucia, a flamenco világának gitáros megújítója megint csak nem az a típus, aki a maga nagyságát fényezné a színpadon, de amíg Miller a műfajból is adódóan „végigzizegte” az estet, addig Lucia maga volt a mozdulatlan zene. Nehéz helyzetben lett volna az a fotós, akinek sorozatot kellett volna készítenie róla. Végig ugyanazzal a csak ,,befelé”, a dallamokra figyelő arccal játszott. Bármennyire is cifrázta, nála a flamenco meditációs zenévé vált, a lélek vallomásává. Hiába vetítették ki az érseki palota falára, ahogy játszott, a megavilághoz szoktatva vetettünk ugyan egy-egy pillantást az óriási élőképre, de valahogy nem hiányzott, hogy a zenész félméteres ujjait nézzük. A mondhatni munkafény-intimitással megvilágított színpadra is csak azért néztünk fel időnként, hogy elmondhassuk: láttuk a legendát. De igazából elég volt hallgatni… Néha-néha egy heves fejrántás erejéig mozdult ki a maga békéjéből — meg a nagy közös zenei játékoknál, ahol viszont lenyűgözött azzal, amilyen feszülten figyelt a szeme sarkából a mellette ülőre, ahogy egy széles mosollyal konstatálta társai szólóját.

Magát az „attrakciót” a táncos Farruco hozta, a maga különleges stílusával: spanyol népi táncosok büszke pávatánca helyett mintha egy karatézni is tudó, a mediterránumból jött amerikai maffiozót láttunk volna, aki pimasz dühvel veti oda a szenvedélyes mozdulatokat. Lábával egy egész banda géppuskaropogását ,,kopogta le”. A közönség ovációja azt jelezte: ez volt az est csúcsa. De a többiek nem hagyták, hogy lefölözze a sikert, s kezdetét vette a nagy örömzenélés, amikor a spanyol és kubai zenésztársak is leplezetlenül megmutatták: nem véletlen, hogy ekkora zenész személyiséggel játszhatnak együtt... „Ami történik, az valódi. Azt az energiát, ami a színpadon keletkezik, sosem érezheted egy stúdióban. Ott ugyan közelebb kerülhetsz a tökéleteshez, de a zene lelke inkább az élő koncerten jelenik meg”— vallja Lucia. Ezen az estén megjelent...

 

***

 

Nigel Kennedy műsorösszeállítása alapján azt gondolhatjuk, hogy az angol hegedűművész mindent meg akart mutatni magából: a saját jazzkompozícióitól Kreisleren át Bach-ig terjedő repertoár adott is volna arra lehetőséget, hogy csodáljuk a stílusok, hangzások között könnyeden váltó virtuózt éppúgy, mint az átszellemült művészt. A látottak-hallottak alapján azonban azok érezhették magukat meggyőzve, akik azt vallják, hogy Kennedy népszerűsége, különlegessége azzal magyarázható, hogy a koncerttermek komoly szmokingját átváltotta bőrszerkóra — hiába a legek (a legnagyobb példányszámban elkelt Vivaldi Négy évszak lemeze, és a számtalan díj a Grammytől a svájci Arany Rózsája trófeáig)... Veszprémbe „csak” a komédiás érkezett meg — ráadásul fáradt poénokkal, s olyan lezserséggel, ami talán egy koncertteremben szokatlan, de egy nyári koncerten magától értetődő. Éppen ezért csak akkor hozhatott volna lázba, ha igazán ütősek lettek volna a poénok, s ha hozzá fergeteges előadásmód társul. Persze, most is kiderült, hogy Kennedy természetesen ura a hangszerének, valóban könnyen lép át egyik zenei világból a másikba. De Veszprémben nem forrósodott fel a levegő. Akkor sem, amikor a vendég, Roby Lakatos is színre lépett. Az ördög hegedűse kedves, csendes, illedelmes mosollyal hagyta érvényesülni barátja poénkodásait. Kettőseikben is mértéktartó tisztelettel húzták, nem éreztük, hogy túlfeszítik a húrt... A közönség visszajelzése alapján is úgy tűnt, csendesebb volt a koncert a vártnál. Amíg Millernél rockkoncerthez illően tombolt a nézősereg, Luciát és zenésztársait pedig hosszú perceken át tartó standig ovationnal, rendületlen vastapssal „követelték” vissza a színpadra, addig ezen az estén korrekt, de rövid taps után, mintha a „na, ez is megvolt érzéssel” távozott volna a publikum.

 

Marcus Miller

VeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos Klára

Paco de Lucia

VeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos Klára

Nigel Kennedy

VeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos KláraVeszprémFest; fotó: Dobos Klára