Spanyolnátha művészeti folyóirat

Székelyhidi Zsolt

Világford

És kinő a világ szeme,

és kilóg a világ foga,

és feni a világ, a fene

jó dolgát, miközben

kijön a sodra a medréből,

kilóg a lóba a teknőből,

kilép az, kilép az

elénk és elmondja, hogy:

kinő a szemem,

kiszúr a fogam,

kiszáll a kezem,

kijár a lábam!

Ki más, ha én nem,

ki másra számol

rá az ember, önmagára,

ha nem rám!

A világra számít,

a viágra hasztalan

már az emberen,

halandón! Nem áll

előttem rendesen

semmije sem!

Én, a világ,

letettem rólatok,

fiam!

— mondta a világ,

s fordult, hogy az ember

pedig előbb fejre, utóbb

lefelé esett, ki a Földről

az egyetemleges

semmiségre.

Az ember így fejezte le

sorsát, a világ így kezdte

elölről magát.

Ment tovább megint minden

a végtelenben

embertelen!

 

Szerevamp

A vámpír megleste

jöttét januárban,

a szülészet fehér aulájában,

vértranszfúziós orvosi ruhát viselt.

Annó. Hó volt, hideg,

nem emlékezett,

csak, hogy várni kell éveket,

míg a lányból nőremek

lehet, meg utána is még,

hogy ne csitriként

álljanak le az életfunkciók.

Legyen harmincas,

komoly szemek, arcív vonalak

és a személyiségjegyek

mind egyben mutassanak

érett megértést.

A komplikált vampirellai

témakör például,

a szívleállást követően,

hogy mit ér az emberbőrbe kötött,

nem épp esendően keletkezett forma

— ki is ő, ahogy létezik,

úgy, vérkonokul,

és egyszerre halva is teljesen,

életfunkciók ide vagy oda,

korántsem mozdulatlanul.

 

A vámpír tehát — az idő

most összetéved — nézett a csecsemő

szemébe, s a jövőkép ott, ebben

valahogy kibomlott, mutatkozott:

egy dobbanásra

kétezertizenkettő,

vagyis tizenhárom,

a nő előtte szalad a virágmintás nyáron,

júliusban, már

két éve együtt kelnek-vannak,

és még csak nem is mondta neki

el, de talán sejtheti, a fagyos kezek

nem tudják elrejteni,

hogy nem jár a vámpérben vér,

hogy hulla test, amihez

éjjel ér,

és nappal a fehér mosoly alatt

hideg futkos, csontrepesz,

izom jégszeg.

 

A nő idővel kérdi:

ki vagy és én ki?

Lökődünk remélve

és üresen egymásnak érve,

árnyakként

lyukat ütve a fénybe.

Vagyunk vagy mégse?

Felelj, nézz rám

szívburkodból,

vagy utószor akkor,

s menj el!

 

És a vámpír nézi

s hátra hagyja

embernek,

elhallgatja az alvó vért,

nem szól, csak kimegy.

Köztük az örök és súlyos

megszakad,

de a nő nő marad,

a vámpír lesz szörnyűbb hideg.