Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fodor Tünde

Elhangzott dal egy régi fényről, szerelemről

 

Elhangzott már, pár éve, ugyanitt. Azóta sem tudom jobban, szebben mondani. Azóta is sokat foglalkoztat. Egyszer láttam, sokszor álmodtam vele, színeivel, homályával, alakjaival. Néha rémeket, néha szépeket.

 

Elhangzott, hogy lélekszeretés van, hogy teázni, s időt megállítani, zarándokolni jó. Hogy az angyalok mellé kellenek az ördögök is.

 

Régi szerelem ez, a fénybe, a fényességbe, ahogyan csak ő tudja kínálni, kívántatni, a sárgákba, aligzöldekbe, korallvörösekbe, azúrokba, lilákba.

 

Elhangzott már itt, most ide másolom. Azóta sem tudom szebben, jobban.

Azóta is csak a fény, a szerelem.

 

*    *    *

 

Piripiri nagyherceg, Édesfagyökérország, s Bolboll néne, a bazsarózsaképű, vastagocska jó nő

 

(A varázsló kertje — Gulácsy Lajos gyűjteményes kiállítása, KOGART, Budapest, 2008. március — 2008. július)

 

Esőre álló, mufurc vasárnap. Sértődős is, ráadásul. Dacból indulás, csakazértisegyedül. Aztán

a teljes, szinte izolált magány az Andrássyn sétáló-siető tömegben.

Mint mindig, ha erre járok, most is a palotákat bámulom. Álmélkodásra késztet ez a Budapest, álmodozásra — képzeletben baronesse leszek, lakájok vesznek körül, itt lakom, s nem pár négyzetméteren, mint igazándiból. S valóban: palotába lépek, amikor egyik kedvenc festőm képeit nézni jövök.

A KOGARTban kellemes hűvösség — a párás meleg után kedvem és tekintetem is tisztul. Izgatottság vegyül az álmodozós-szomorkához — tízlakásomnyi helyen Gulácsy vár rám.

 

*

Kevesen vannak a kiállítótérben. Ez jó. Utálom, ha beállnak a képek elé, ha elsuhan előttem egy-egy profil, ha egy könyök, lobonc vagy félhát bezavar. Ez a pasi is idegesít. Mit jár folyton a nyomomban, direkt a másik irányból kezdem a tárlatot, ne jöjjön már utánam, nem vagyok kíváncsi a kommentjeire, nem fórum ez itt… a képeket nézze, ne az illatom, a kisugárzásom, Gulácsy színei foglalkoztassák. Kedvesen kérem, hosszan. Lassan, de megérti — kékesszürkénzavarbaejtő szemei ellenére — műélvezni ma egyedül van ándungom.

 

*

Kevesen vannak a kiállítótérben, de személyesembe folyvást befurakszanak hangjukkal is a kevesek, jönnek a foszlányok, akaratlan hallom — „olyan Bosh-szerű”, „az a bal kar ott, nem sikerült túl jól”. Ó, Istenem — gondolom magamban — miért, hogy mára is jutott egy, aki csak néz, de nem lát.

 

*

Kevesen vannak a kiállítótérben, kiállhatok a terem közepére. Körbeforgok, saját Gulácsy–panorámaképemet készítem. Alakok, színek. A villódzó fehérek, piros-vörösek, búzamező-aranysárgák, s lilák. „Hol lila fák közt lankadoz a lélek” — jut eszembe Weöres sora. Kormos orgonaszappanja. Pityergő gyerek-magam, mert nem hitték el a felnőttek, hogy az orgonának nem csak a színe, az illata is lila. Aztán azok a fekete-sötét baljósárnyas portrék, önarcképek, Hamletek, abbék, keresztes vitézek. A Lelkek tava mélyzöldje, a virágok fehérje a lány szoborfehér nyakán, borbársony-szín ruhák, virágzó rózsabokrok. Régi instrumentumok. Markézák, liliomos királykisasszonyok. Csipkemandzsetta, madárcsőrű cipő, kúp alakú baret. Mese-kezdemények, melyek, ki tudja, hogyan végződnek.

 

*

Kevesen vannak a kiállítótérben, így elidőzhetek a képek fölött. Megengedem magamnak, hogy hassanak rám, mint a régi dalok. Rococo jelenetei kedvesek. Kártyatervein hangosan kuncogok. Hiába, furcsa a tök alsón Leonardo arcképét látni.

Bódít az Extázis, magába húz az Ópiumszívó álma. „A gyönyör eltünteti a körvonalakat” – hangzik fel bennem. S valóban. Odaszegez az Ostrom, szinte mozdulni nem tudok előle, taglózó az ereje. Megdöbbenek önarcképein a tekintetétől — elevenembe hatol. A bolondjaitól rettegés fog el. A Rózsalovag sejtelmes. A művész áhítata szentséges. A Varázslat maga a csillagszerelem.

Nakonxipánjától pedig őszintén leszek jókedvű s mosolygós. Felvillanyoz Piripiri nagyherceg, a kék gyerekek, piskótaházak, Édesfagyökérország és Bolboll néne, „a bazsarózsaképű, vastagocsak jó nő” látványa. Nakonxipán, valahonnan a Hold és Japán közül, beköltözött hát az Andrássy útra. Gulácsyval járom az utcákat, térek be a Cökxponba, kékpöttyös ruhára vágyom s piros kalapra, zegzugos utcákra, óriás toronyórára. Képeit nézve magam elé idézem szikár alakját, látom, ahogyan „pluralis majesteticusban” virágokon telefonál Nakonxipánba, ahogy színes pálinkákból kikeveri a nakonxipáni szívüdítőt, ahogy zongorán saját szerzésű nakonxipáni dalokat játszik és énekel, ahogy színes kendők és papírok segítségével beállítja a nakonxipáni fényeket hűvös esteleken, ahogy odaadja az alkotásnak — mindenét. Az írót, a festőt, a könyvillusztrátort, a tervezőt, aki címlapokat, díszleteket, jelmezeket készít.

 

*

Egyre kevesebben vannak a kiállítótérben — esteledik. A zápor elvonult, a kiállítás is lassan zár. Arra gondolok, miközben kilépek a párálló aszfaltra, hogy színek ovációjában, hangulatok, vágyak gomolygásában, érzések patakzásában telt ez a szomorú-derűs délután. S hogy igazi élmény volt.