Spanyolnátha művészeti folyóirat

Molnár Krisztina Rita

Molnár Krisztina Rita

Megint megállt

A púpos vénkisasszony egyetlen öröme a délutáni kávézás maradt.

Nem helyes talán egyetlen örömről beszélni azonban olyasvalaki esetében, akinek egyetlen öröme nem árnyékos órák közül ragyog fel, mert nem éri el már a bánat.

A púpos vénkisasszony ugyanis nem búslakodott sem púpja, sem flamingófehérre vált hajtincsei miatt, nem emésztette magát az elillant éveken. Máson sem nagyon, reggelire általában reszelt répát evett, eperszezonban azonban kivételt tett, és egy kistányér eperrel lakott jól. A nap további étkezéseit egyedül megéhezésének időpontja szabályozta, és a vénkisasszony csak elvétve éhezett meg. Ha mégis, sózott mandulát rágcsált, esetleg aszalt gyümölcsöt. Egészen ritkán fordult elő vele, hogy komoly étkezésre szánta magát, ilyenkor azonban megadta a módját. Reneszánsz receptek közt bogarászott, húslevest főzött angol módra ribizlivel és sáfránnyal, vagy sárgadinnyét szeletelt egy hatalmas porcelántálba, és olasz sonkát tornyozott mellé. Rusztikus hangulatba ritkán került, ha mégis, kis tálka töpörtyűt készített az asztalra, egyszerű fa vágódeszkán karikára vágott zöld csípős paprikát, hozzá rozskenyeret.

Púpját azoknak az éveknek köszönhette, amikor a napok még mázsás súllyal nehezedtek törékeny, de inas vállára. A púpot soha nem szokta meg egészen, úgy viselte, mint ahogy egy nem túl szigorú kertész tűri meg kertjében az oda nem illő, ki tudja, milyen szél fútta magból kihajtott különös virágot.

Az ellebegő idő azonban szabadságot hozott neki, könnyűséget. Ennek ellenére ingaóráját időről időre gondosan felhúzta, amire két oka volt. Egyfelől az óra hangjának egyenletes ritmusa az időtlenségre emlékeztette, másfelől naponta kétszer is szüksége volt rá, hogy a gong zengőhangja felrezzentse a tagolatlan békéből, mely az örökkévalóságra hasonlított leginkább. Az örökkévalóságot három gongzengés billentette ki először a lepkeszárnyak közt rezgő teljességből, és a billenés hatására Emilie nekilátott. Macskafürgeséggel fellépett a konyhaszékre, hogy elérje, majd leemelje a fából készült rézfogantyús kávédarálót a szekrény tetejéről. A kannából minden délután frissen őrölt kávéra zúdította a forró vizet. Porcelánt készített elő, kandiscukrot, ezüstkanalat.

Herbert, akinek egykor holdszín haja most ezüstben fénylett, pontban délután négykor, a negyedik zengés közben érkezett, hogy elfoglalja helyét háttal a szárnyas franciaablaknak, mely az apró kertre nyílt. A kert állandóan változó hátteret nyújtott beszélgetéseiknek. Májusban a tulipánhagymák lepték meg őket zászlóként emelt pirosló szirmaikkal — a hagymákat még Herbert dugdosta el ősszel —, októberben az esőben tapintatosan zizegő aranylevelek tapadtak a csukott ablaktáblákra.

Míg Herbert kényelembe helyezi magát, el kell mondanunk egy különös titkot. Azt ugyanis, hogy Emilie valójában egyáltalán nem volt vénkisasszony. Maga nevezte ki magát vénkisasszonynak, annak ellenére, hogy ez a titulus a külvilág szemében nem volt éppen hízelgő. Emilie valaha asszony volt, nagyon is az. Régi vágású, lelkiismeretes, család körül duruzsoló kályha, akinek gondja volt rá, hogy a rábízottak jóllakott testtel és jóllakott lélekkel térjenek nyugovóra minden este, és ehhez maga próbálta megteremteni a feltételeket. Figyelmes volt. Figyelme a leszakadt inggomboktól és lekonyult virágszáraktól kezdve, poros cipőorrokon és csüggedő kedveken, lázas homlokon és születésnapi dátumokon át mindenre kiterjedt. Ha csendre volt szükség, tudott hallgatni, ha vidámságra, mesélt vagy énekelt. Karácsonykor harmincan ettek a töltött káposztájából.

Aztán eljött az idő, mikor Emilie magára maradt, lassacskán eltűntek mellőle a rábízottak, és neki már nem kellett naponta ötvenszer sietve a karórájára nézni, hogy időben elindítsa fiát a zeneiskolába, vagy odategye főni a levest, hogy épp akkor tálalhasson, amikor az utolsó családtag is hazaérkezett.

Mikor egészen egyedül volt már — ne firtassuk, hogyan, s mikor következett ez be —, lecsatolta kis ezüstkaróráját vékony csuklójáról, és éjjeliszekrénye fiókjába tette. Úgy érezte magát, mintha várbörtönbe zárt és ottfelejtett rabról oldották volna le nehéz láncait. Megszűnt súlyos függősége az időtől. Hogy ekkor már bizonyos szempontból vén volt, kicsi, és asszony, nem volt kérdés. Aztán addig-addig játszott a szóval, míg ráragadt, és mivel a váratlanul ráköszöntő egyedüllét nem érintette fájdalmasan, nem bánta a szóban újjászülető lányságát.

 

Hogy Herbert hogyan érkezett Emilie-nek ebbe az új korszakába? Sehogyan. Herbert mindig is volt, pontosabban hol itt volt, hol ott, hol így, hogy úgy, de mindig is Emilie része volt, és Emilie Herberté, és ahhoz, hogy ez így legyen, nem kellett együtt átvágniuk az élet ügyes-bajos napjain.

És Herbert most itt ül megint, háttal a nyitott ablaktábláknak, ahonnan a délutáni nap gránátalmaszín fénye lassan becsorog a szobába. Herbert hosszú vékony ujjaival kavargatja a porceláncsészében a kávét, tekintetét Emilie-re függeszti, és Emilie mesél neki.

Ha Emilie mesélni kezdett, Herbert úgy érezte, soha többé nem tud felállni a karosszékből, és nem csak nem tud, nem is szeretne, mert Emilie hangja… hát igen, Emilie hangját nem lehet semmihez hasonlítani. És ami a különös, Emilie éppen így érzett, ha meghallotta Herbert hangját. Moccanni sem tudott az örömtől. Így aztán minden délutánjukat maga a hibátlan tökéletesség járta át.

Hogy miről mesélt Emilie? Emilie meséi kifogyhatatlanok voltak. Mesélt az izlandi vulkánokról, a virágzó galagonyák alatt zuhogó esőben egymást ölelő szerelmesekről, az öreg gesztenyesütő asszonyról, akitől télen a városban, ahol felnőtt, apró stanicliban öt szem gesztenyét kapott, és mesélt a folyóról, amit lány korában egyszer váratlan rátörő szenvedéllyel átúszott, aztán a firenzei képtárról és a yorki katedrálisról, egy omnibuszvezetőről, aki szerelmes volt belé, és ezért soha nem kért tőle jegyet, mesélt a pelikánokról és a reneszánsz ablakkeretekről, és mi mindenről még? Ezt maga Herbert sem tudta volna pontosan elsorolni.

De abban minden délután egészen biztos volt, hogy a legszebb történetet éppen most hallja, Emilie történetei közé be-beszőve saját históriáit régi királyok kincseiről, betűk és szavak titkairól, fűszerkertek illatáról, és egyetlen alkalommal sem fordult vele elő, hogy észrevette volna — pedig minden délután így történt —, hogy megint megállt az idő.

 

 

Simonyi Cecília illusztrációja

Molnár Krisztina Rita