Spanyolnátha művészeti folyóirat

Láng Eszter

A papucskészítő lánya

Abban a városban sohasem volt tél. Azaz volt, de valójában olyan, mint errefelé a kora tavasz, amikor virágba borulnak a mandulafák. Hogy ez a hely Dél-Itáliában volt-e vagy a Földközi-tenger szemközti partján, esetleg Palesztinában, arra már nem emlékezett, miközben a képeslapot kezében tartva visszaröppent gondolatban a régmúltba, s a képen túl épp abban az utcában kötött ki, ahol valaha összetalálkozott a bolond fiúval. Bolond volt, állították róla az utcabeliek, s ő el is hitte. Miért is kételkedett volna bárki szavában is? Még nem volt alkalma kipróbálni az embereket. Az életet sem. Egyszerű családból jött, ahol a szó mindig igaz volt, különösen a szülők és a nagyobb testvér szava, ebben soha kétsége nem volt, nem lehetett. Kicsi gyerek volt, amikor rossz idők miatt útnak eredt a család új hazát, menedéket keresni, s hosszú hányódás után kikötöttek abban a városban, ahol tizenkét évet élt aztán, inkább rosszul, mint jól, idegenek között, akikhez nem volt szabad közelednie, csak távolról vágyakozott a gondtalanul szaladgáló gyerekek társaságába. A nyelvet hamar megtanulta, ráragadt rögtön, amit hallott, egy idő után értette is. Később az iskola meghozta a beszédet is. Mikor nagyobb lett, anyjának ő tolmácsolt, ha vásárolni vagy a piacra mentek. Az apja papucskészítéssel foglalkozott, furcsa, idegen mintázatú lábbelijét sokan keresték, megéltek valahogy. Templomba nem jártak, mert templomuk nem volt, vallásuk nem volt errefelé honos, de hétvégeken imanapot tartottak, és apja kis műhelye is zárva tartott ilyenkor. Szép kislány volt, tömött, aranyszőke copfja derekáig ért, s napsütötte arcából nagy, sötétkék szeme, érdeklődést tükrözve, mások tekintetére éhesen csillogott.

 

Az iskolában szerették, lánypajtásai meghívták olykor, de szülei soha nem engedték vendégségbe sehová, így aztán hozzájuk se jött senki, csak a házat és a kis kertet körülvevő kőfal tetejéről bámult ki a gyér forgalmú utcára.

Most, ahogy kezébe fogta a messziről érkezett képeslapot, eszébe jutott címéről a Zarándokok kapuja, amelyen át elhagyta azt a várost a bolond fiúval. Eszébe jutott újra az utcájuk, a házukat körülvevő magas kőfal, a házak vakító, fénylő fehérsége és az örökké zölden virító fák, a felhőtlen ég kékje, s a dallam is, amelyet gyakran hallott. A bolond fiú is ezt dúdolta neki a házuk előtt elhaladtában, biciklijét tolva, az egyetlen biciklit a városban, amelyről egy idő után mindig leszállt, ha beért az utcájukba, csak hogy minél hosszabban tartson az út a házuk előtt, de akkor ő ezt még sokáig nem tudta. Kora gyermekkorától benne volt az érzés, hogy fogoly, noha ez világosan nem fogalmazódott meg, csak a vágy erősödött egyre jobban, hogy megismerje az ismeretlen és képzeletében színesre festett idegen tájakat és embereket. Mert nagyon szomjazott mások közelségére. Az otthon szigorú rendje, a szokások rituális ismétlődése, a napi feladatok monotóniája nyomasztó volt számára, s az ünnepek sem hoztak ebben változást, legfeljebb az étkezések voltak gazdagabbak és az imák gyakoribbak az ilyen napokon. Isten léte vagy nemléte nem foglalkoztatta, elfogadta, ahogyan elfogadott mást is, rendet, rituálét, monotóniát, szülői felügyeletet, ami inkább jelentett elvárásokat, mintsem valódi figyelmet. Így aztán mindig magányosnak érezte magát, s az egyhangúságot igazából csak a fiú megjelenése törte meg. Kiskorától figyelte a kőkerítés mögül, ahová fel kellett másznia, hogy kilásson. Az évek teltével ez is beépült a szokásai közé, ez a várakozás a biciklis fiú megjelenésére. A család a tizenkét év alatt egyszer sem tette ki a lábát a városkából, levelet nem írtak, nem kaptak. Az egyetlen változást nővére szökése jelentette, aki az iskolában megismerkedett a szomszéd fiúval, s attól kezdve együtt mentek reggel is, délben is, elől a fiú, utána a nővére, így beszélgettek, ha nem volt senki a közelükben. A fiú aztán egyetemre ment, csak nyaranta látogatott haza. Ilyenkor nővére kilopakodott kora reggel a házból, s a kerítésnél találkozott vele. Úgy esett, hogy egyszer az apja rajtakapta a hajnali találkán, s úgy elverte, hogy három napig nyomta az ágyat. Amikor talpra állt, átszökött a fiú családjához, ahol hat hétig tanulta a vallásukat, áttért, összeházasodtak, el is költöztek idegen városba. A leveleket, amiket időnként küldött, apja elolvasás nélkül tépte szét, hiába siránkozott a felesége. Most eszébe jutott ez is, s a tehetetlen fájdalom, amit akkor érzett, amikor hírül kapták, hogy nővére meghalt gyerekszülésben, s kisfia is követte pár nap után.

 

Nem volt boldog ebben a városban. Az örömöt hovatovább az jelentette, hogy napi rendszerességgel megjelent a bolond fiú, az évek múltával kizárólag azokban az órákban, amikor a városka délutáni sziesztáját tartotta, mert a forróság mindenkit ledöntött a lábáról. Évekig tartott ez a játék, a napi várakozás és egymás látásának, szemlélésének öröme. A fiú először csak énekelt, s közben felnézett a kerítésre. Később meg-megállt, a kerékpárját igazgatta, mintha javítana rajta valamit, a nyereg mögött lógó kis bőrtáskából elővett egy villáskulcsot, meghúzott vagy éppen kicsavart egy csavart. A kislány érdeklődéssel figyelte, kiült az öröm az arcára, egymásra mosolyogtak.

És aztán egyszer a fiú megszólalt:

— Hogy hívnak?

— Eszter — felelte a kislány.

— Én Dan vagyok — mondta a fiú.

— Gyere el velem — tette hozzá.

— Hová? — kérdezte Eszter.

— El innen, messze, ahol nem leszek bolond — válaszolta Dan.

A kislány felmászott a kerítés tetejére, a fiú lesegítette a magas kőfalról. Megsimogatta a haját, kibontotta a két copfját, a piros szalagokat a bicikli kormányára kötötte, a kislányt maga elé ültette a vázra, és elkarikázott vele, ki a városból, a Zarándokok kapuján keresztül.

Mikor idáig ért gondolataiban, az öregasszony önkéntelenül is elmosolyodott. Eszébe jutott az a furcsa felszabadító érzés, ami azon a bicikliúton elfogta, s a testét elborító szerelem és a mélységes bizalom, ami minden nehézségen át kitartott aztán. Csak az anyját sajnálta, akivel többé nem találkozott. Később valaki mesélte, hogy a szüleit a temető árkába hantolták el, pap nélkül.

Nézte a képeslapot, amit az egyik unokája küldött Magyarországról, abból a városból, amelyben ő is született. Gulácsy Lajos festményét ábrázolta, Zarándokok hazatérése, ez volt a címe. De nem azt látta valójában, ami a képen volt, hanem a Zarándokok kapuját abból a másik városból, amelynek már a nevére se emlékszik kilencvennyolc évesen.