Spanyolnátha művészeti folyóirat

Mogyorósi László

Alkalmi vers egy hullócsillag állásáról

Gyermekké tettek, lépcsőztél
az onto- és filogenezisben,
nem csak a mama méhében voltál kétéltű,
pikkelyes, tollpihés főtus,
zuhantál felfelé
a koponya-glóbusz belső vákuumában
a szkizofrénia kontinenséig,
mint cunami sújtotta földrészig,
és úgy lüktetett a tudatod,
mint egy haldokló csillag:
kitágult, beszűkült,
prokarióta éned
állábaival bekebelezte a mindenséget,
és a világ ürülékéből, mint kokaincsempész
apró műanyagtasakokban, előhúztad
az arany öntudat aranylövéseit,
amit mi köteteid papírtölcsérein szippantunk fel,
egészen az eszméletig.

A harctér nászi ágy,
a lépcsőmászás: a nemi aktus szimbóluma,
megbújsz a lépcsőfordulóban, és nagyon fáj,
ahogy könnyeden szökellve távolodik
Márta, Edit, Flóra,
a korlát nem tudod ki, talán az apád.

Csak azt feledném, azt a Juditot
(neked, néped franciatanárának, talán [Zsüdit]),
akinek arcába vágtad, hogy nem neki írtad az Ódát,
látod, miattad is kísérelt meg öngyilkosságot nő,
de te megfizettél érte,
micsoda gavallér voltál, te proletár,
ott, a kerekek előtt, alatt,
mint mikor leszámolják tenyerünkbe
a kaméleon bankókat,
és mi, külvárosi nép,
koholt képektől és szeszektől mámorosan
egyszer libasültet eszünk,
és az a nap, míg tart,
maga az örökkévalóság.