Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hegedűs Ágota

Hal

Apácák költöztek a szomszédba. De jó, és az Anna nevű megígérte, hogy imádkozik értem. De jó. Felfogja a szoknyát, kivillan a fekete bőrszandi, pirosra festett lábköröm. Mosolyog, mikor észreveszi, hogy észreveszem, azt mondja, a lépcsőn is futhat felfelé, akár kettesével is szedheti őket.

Fejtől-lábtól. Tizenhárom ponty, bádogteknőben. Dekára talán nem egyeznek, de így szemre egyformák. Ezüstkopoltyúk, fénylő pikkelyek, homályos üvegszemek. Szerencsém volt, mondja a cserzett szőke, közben akkurátusan pakolja a horgászcuccot. Meg kéne pucolni, teszi még hozzá, pár perc múlva a körtefa alatt horkol a hintaágyban.

Nem, nem, én nem. Síkos, nyálkás, gusztustalan, nem tudom, hogyan kell, még nem csináltam soha. Rémlik, hogy anyám, vagy a nagyanyám? lepikkelyezte éles késsel, pattogtatva, aztán felmetszette hasvonalban, és merev marokkal, egy mozdulattal kikaparta a belsejét. Félretéve halikrát, haltejet, és a pukkantyúját. Arra ráléphettem a teraszon. Aztán felmoshattam. Levágta a fejét, jó lesz az a levesbe, a szemét kikaparta, nem szerette, ha kinéz a levesből.

Ennyi, akár neki is állhatnék.

A kamrában zörögve dől fel a pecacucc. Az ablakból rám kacsint a szomszéd fekete macskája. Ő van belül. Az egyik szeme piros. Kacsintok én is, de mire kinyitom mindkét szemem, eltűnik, az ablak mögül lidércpiros fény árad, benézek, egy piros-feketére festett, ombrehajú lány áll háttal, derekán vastag bőrpánt, nullákat rajzol a levegőbe, aztán a nullákból egy fekete kalap lebeg elő, piros pántlika lóg rajta. Miért pont piros, a piros fény mesterséges, és természetes megvilágításban is a legnehezebben észrevehető szín. A lány megfordul, az arca is piros, olyan meggyszínű, de csak a fénytől, ami a kamrában van. Rám néz, kacsint. Visszakacsintok, mire kinyitom a szemem, csak a poros pecacucc a földön. Vizionálok. Remélem, a halak sem igaziból homályosodnak. A cserzett szőke is csak álomkép volt, bár a hintaágy metronómszárazon leng. És a halak?

A halak kitöltik a bádogteknőt, körbevágott képeslap a tükörre ragasztva.

A fekete vastag bőrpántot a konyhaasztalon találom, körbekötöm a derekamon, acéllal fenni kezdem a halpucoló kést, sokáig élesítem, ma kézbe veszem a képzeletem, a halakat, és a teknőt. Lassú, macskanyalással körbenyalintom a számat, hirtelen finomnak érzem az iszapszagú pontyokat, indulok.

Az apáca áll a teknő fölött, rózsafüzérével kötötte fel a fityuláját, könyök fölé húzott ruhája széle véres, most végez a tizenharmadik hallal. Rám néz, alkarjával törli meg gyöngyöző homlokát, mosolyog, bárddal vágja le az utolsó fejet. Ámen, mondja. Pántlikában csordogál a halvér a lába mellé, a lábára, lábkörmére. Issza a föld.