Spanyolnátha művészeti folyóirat

Láng Eszter

Szép ritmusú szövegbe merülten

Bene Zoltán: Farkascseresznye
Hungarovox Kiadó, Bp. 2013

Bene Zoltán: Farkascseresznye

 

Olvasom Bene Zoltán legújabb könyvecskéjét, melyet csak a karakterek száma és a kötet kézbe illő formája miatt látok el kicsinyítőképzővel, belbecse alapján mindenképpen komolyabb megnevezés illetheti. Belekóstolok egy távoli világba, amely mégis itt van, helyszínét tekintve egy nagyobb bakugrásnyira Debrecentől, éppen csak korban kell néhány évszázadot visszamennünk az időben, de megy ez, mihelyt belemerülök a szövegfolyam fodraiba, a jó ritmusú szövegbe, amely tényleg olyan, mint Szegednél a Tisza, hömpölyög méltósággal, se nem futva, se nem elidőzve, hanem komótosan és határozottan, mint aminek célja van a kezdetétől fogva egészen a végéig. Bene Zoltán szeret és tud történeteket mesélni, s a zamatos szöveg biztonsággal és odaadással engedi át magát az olvasónak. Valós történelmi körülmények közé helyezi a misztikus tartalmat, egy reális, azaz evilági, és egy álombeli, a lírai szürrealizmus valóságába illeszkedő szövegtestet illesztve össze, forrasztva egybe (történetek a történetben), ahol nemcsak a szövegnek, de a gondolatoknak is ritmusa van, s szófordulatai révén becsempész a műbe egy csipetnyi archaizmust is.

 

A magával ragadó történet érdeklődésünket egyre csak csigázza, egészen a befejezésig. Jól ki van tehát módolva az egész, erős, pontos képek, plasztikus leírások, középkori magyar és török szavak teszik ízesebbé, hitelesebbé a szöveget. Bene egyes szám első személyben beszél, ez személyessé, valóságosabbá teszi a történetet, s a fősodorba ágyazott többi mesét is. Mert meséről van szó végül is, Benének ez az egyik legfőbb tulajdonsága, a lebilincselő, tiszta nyelvezetű mesélés, s miközben olvasom, folyton azt érzem, saját maga a főhős, akinek a szájába adja a történetet, csak éppen a török hódoltság korába emigrált. Ám Szegedet el nem hagyja ő, legfeljebb álmaiban, azaz dehogy, mit is beszélek, hősének álmaiban.

 

A regény már csak azért is érdekes, mert miközben a mai ember számára egyre tágabb a világmindenség — milliárdnyi galaktikáról beszél a tudomány —, itt egy abszolút archaikus világszemléletbe ágyazva történnek a dolgok, ebben éli életét az elbeszélő. „A Napon és a Holdon, a Földet körülvevő láthatatlan levegőn túl kilenc ég-burok, amolyan héj öleli körül a mindenségünket”, s „azokon túl csobognak az égi vizek”, „az égi vizeket elhagyván érkezünk el a szellemi éghez, amely a Föld ikerpárja”, és „ott található a Paradicsomok Paradicsoma”, amely éppen úgy „lebeg a lehető legmagasabban, amiképpen a Pokol a Föld közepében a lehető legmélyebb területen terpeszkedik” (36-37. o.). Emellett hihető képet kapunk a törökök uralta városról, társadalmi-politikai viszonyairól, mindezt érdekfeszítő történetbe ágyazva, vagy épp fordítva, a korabeli társadalmi-politikai viszonyok közé helyezve a történetet. Harmadrészt attól válik igazán izgalmassá, hogy az író képes folyamatosan fenntartani az érdeklődést, sőt, fokozatosan növeli a feszültséget, például azzal, hogy a látomásokról kiderül, megtörtént esetekről van szó vagy olyanokról, amelyek rövidesen bekövetkeznek. Visz tehát magával a szövegfolyam, a titok végére szeretnénk járni, s akár úgy is érezhetjük magunkat időnként, mintha egy izgalmas Agatha Christie-regényben járnánk. Mellékesen hiteles leírását nyújtja a Szeged környéki flórának, tájnak, napszakoknak, helyzeteknek, a törökök uralta város légkörének és valaha volt struktúrájának, amely még ma is meghatározza a városszerkezetet, megvan a Szentháromság utca s a Boldogasszony is. Nem véletlen, hogy Géczi János szövegei jutnak legelőször eszembe (Tiltott Ábrázolások Könyve), s erős párhuzamot érzek vele, felfogásával, írói metódusával, szövegépítésével rögtön az elején, ahogy olvasni kezdem a kolostorkert leírását. Ám míg Géczinél „a szöveg maga a paradicsom”, Benénél a paradicsomot a történetben vélem megtalálni.

 

Történelmi-filozófiai rendszerek is becsempészve a ferences rendi szerzetesek gondolatai révén, Aquinói Szent Tamás és Anselmus felfogása Istenről, az elgondolható és a valóságban létező viszonyáról, Isten bizonyíthatóságáról vagy éppen bizonyíthatatlanságáról, a végső okról és a végső mozgatóról, hiszen minden mozog. Én persze rögtön Valér atya nyitott, pozitív világlátása mellé állok (azaz — feltételezhetően — Bene Zoltán mellé). Találunk a könyvben korabeli életjeleneteket, gyilkosságok is történnek, s nem marad ki a szexualitás sem: mindez szükséges a hős jellembeli fejlődéséhez, tapasztalatszerzéséhez, a jó és a rossz elválasztásához és elválaszthatatlanságához, a dolgok bonyolultságának és összefüggéseinek megértéséhez. Mindezen keresztül érik gyámoltalan fiatalemberből elszánt és elkötelezett férfivá, s már nem a történet (s látomásai) írják a sorsát, hanem ő is alakítója lesz — amennyire lehet — a történetnek.

 

Bene Zoltán nem keresgéli öncélúan a modernitás rögös útján az újdonságot, beéri annyival, hogy jól mond el jó történeteket, közbecsempészve filozófiát, történelmet, urbanisztikát, földrajzot, lélektant, biológiát, azaz mindent, amit tud (és sokat tud!), s ami végül egyetlen egységgé forr össze. Az olvasónak — az igényes olvasónak is — ennyi elég. S hogy mi lehet a tanulság: „az álmok, a látomások hébekorba titokzatosan, fölfoghatatlanul egybekapcsolódnak a valósággal” (116. o.). Itt vége is szakadhatna a regénynek, de következik még egy oldal további fejtegetés, majd a cím feloldása. Ennek felfedezését meghagyom a kedves olvasónak.