Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

A szabadság apró köre — A tízéves SPN köszöntése

„A szabadság apró körei”, ilyen és ehhez hasonló elnevezéseket adtak utólag történészek és kutatók, vagyis a korszak elemzői azoknak a késő-kádárista időszakban megjelenő értelmiségi és művészeti, ma úgy mondanánk, hogy „civil” kezdeményezéseknek, amelyek mintegy „otthont” adtak sokunknak, fiataloknak és kevésbé fiataloknak, hogy kreativitásunkat, tudatosodni vágyásunkat megélhessük. Hogy építkezni tudjunk, ha tetszik, mondhatjuk így is: „ön-építkezni”. Ezekkel az önépítő gesztusokkal is valamiféle perspektívát, távlatot adtak ezeknek a köröknek a résztvevői, maguknak és másoknak is, és ezzel a perspektívával szinte észrevétlenül, kicsi lépésekben ugyan, mégis, valamivel élhetőbb világot teremtettek maguknak és a környezetüknek.

Számos ilyen kör alakult a 80-as évek elején, ma már legendás társaságok, mindegyikre jellemző volt a perspektíva-keresés, a szabadság végtelen akarása, és valamiféle lelkesedés, hogy értelmesen végigélhető, megélhető mindaz, amit közönségesen hétköznapoknak nevezünk.

Ilyen volt — többek között — a „hétfői szabadegyetem”, amely egy magánlakáson, Budán, az Óra közben szervezett előadásokat arról, mit is jelentenek azok a szavak, hogy „demokrácia”, hogy „alternatíva”, hogy „másként gondolkodás”. Magánlakás, ma már elmondhatjuk, Jávor István lakása volt a helyszín, de akik ott összejöttünk, nagyon jelentős számban, nem is voltunk még csak közeli ismerősök sem. Meghallgattuk Kis János vagy Iványi Gábor előadását, 1981-et írtuk, és volt bennünk valamiféle jó érzés. És ilyen volt a 80-as évek elején a Jelenlét alkotóköre, összejöttünk, verseket és novellákat olvastunk egymásnak, és úgy éreztük, valamiképpen jó dolgok történnek velünk, van a hétköznapjainkban perspektíva. Vagy ilyen volt, amikor megalakult a mára legendássá lett Örley-kör, összejöttünk az Astoria kávéházban, és megbeszéltük „közös dolgainkat”. És még lehetne sorolni a Magyar Műhely, a Médium-Art, a Galántai-féle „aktuális levél”, a különböző mail-art csoportok különös hálózatát: mind-mind a szabadság apró köre volt, ami távlatot nyitott, ami perspektívát teremtett egy nagyon is zárt világban.

Mindezek úgynevezett „alulról jövő” kezdeményezések voltak, olyanoknak a kreativitását, szervezőképességét mutatták ezek a csoportok, akikben egyvalami biztosan közös volt: az a képesség, hogy a világot átformálják, szabadabbá és élhetőbbé teszik maguk körül, hogy gondolkozni tanítanak. A csoportok megnyilvánulási formái igen-igen különböztek egymástól, volt, ahol társas együttlét alakult ki, beszélgetések, és ezek jelentettek valamiféle fejlődési lehetőséget sokaknak, volt, ahol egy-egy folyóirat, vagy éppen szamizdat kiadvány köré szerveződött valamiféle csoportosulás, olyan is volt, hogy rendszeres művészeti és irodalmi estek szervezésében élte ki magát az adott baráti kör, mondom, számos ilyen jellegű kezdeményezés volt, megnyilvánulási formái viszont nagyon is különböztek egymástól.

Mindez egy diktatórikus, pártállami környezetben alakult így, a bomló, széteső Kádár-rendszerben kicsi szabadság-csírák jöttek létre és változtatták meg a dolgokat, megmutatva, hogy a természetes közegünk, az ember természetes közege a szabadság, a nyitottság, a kreativitás megélésének lehetősége. A civil körök valóban egy demokrácia alapjait jelentik, amely körökben jól érzi magát a polgár, megéli saját fejlődési lehetőségét és tájékozódni tud a világról. Ha ilyen körök kellő számban léteznek egy nagyobb közösség, ha tetszik, ország, vagy nemzet életében, akkor abban az adott országban kisebb a veszélye annak, hogy parancsuralmi rendszer alakuljon ki — ezért is, minden fejlett jogállam különös hangsúlyt fektet arra, hogy a civil köreit megtartsa, anyagilag is támogassa, hiszen ezzel a gesztusával a fejlett jogállam önmaga létezésére vigyáz, önnön létének alapját ugyanis a civil körök jelentik.

A Spanyolnátha ilyen civil kör, a szabadság letéteményese.

Nem egyszerűen folyóirat, annál jóval több: közösség, amely távlatot teremt, perspektívát ad, nem csak a közösség tagjai számára, hanem mindenkinek, aki kapcsolatba kerül vele. Hiszen egyszerre ad teret a kreatív gondolkodásnak, az önfelmutatás lehetőségének, a tanulás és tanítás élményének, a társasági élet pozitív hangulatának. Mindezt a legújabb technika segítségével teszi, gyakran akár több ezer kilométeres körzetben kötve össze alkotókat, barátokat, a művészet iránt fogékony személyeket. A Spanyolnátha ilyen módon valóban egy hálózat, a kreativitás és a szabadság köre, ahol mindenki ugyanannak a térnek, jelesül a nethálónak a „lakosa”. „Földiek” vagyunk, ugyanabban a „faluban” lakunk mindannyian, ahogy a főszerkesztő, Vass Tibor szokta írni, a távolság köztünk csak annyi, hogy a „falu másik végén vagy”, tehát valójában ugyanott élünk mindannyian. Emlékszem, amikor néhány évig Franciaországban laktam, Vass Tibivel általában úgy kezdődtek a leveleink, hogy „barátom, ott, a falu másik végén”, és én el is képzeltem egy nagyra nőtt, magyaros „utcás” falut, amelynek hosszú utcájában valahol ott kertészkedik a háza előtt Vass Tibor, és közben megbeszéljük a dolgokat. Én a falu végén, a hosszú utca végén laktam akkoriban, alig 1600 kilométerre Tibortól, és valóban úgy éreztem, bármikor átugorhatnék hozzá egy pohár sörre, ha éppen úgy alakul, hogy van egy unalmas, hosszúra nyúlt estém.

Mindez persze már önmagában nagyszerű lenne, de nem csupán arról van szó, hogy a Spanyolnátha közösséget teremt és távlatot nyit. Van még egy szempont, ami megfontolandó, és mindenképpen a későbbi Spanyolnátha-értékelők számára figyelemreméltó lehet.

Nevezetesen az a tény, hogy a Spanyolnátha azt az alternatív és avantgárd művészetet és irodalmat jeleníti meg, amely sokak szerint ezekben az években, évtizedekben háttérbe szorult, amelynek létjogosultságát néhányan már-már megkérdőjelezik. Ma a Spanyolnátha című folyóirat és a Spanyolnáthához tartozó szerkesztők és szerzők — másokkal ellentétben — tudatosan vállalják az avantgárd hagyományát, foglalkoznak — többek között — Kassák vagy éppen Erdély Miklós életművével, vagy éppen a 80-as évek új-avantgárd törekvéseivel. Ez az a műhely, a Spanyolnátha, ahol a performance, a mail-art, az akusztikus vers természetes módon van jelen, és ez az a műhely, ahol a képzőművészet és az irodalom olyan magától értetődő módon kapcsolódik össze, ahogyan máshol alig, mert ez a természetes összekapcsolódás egyáltalában nem jellemzi hazai folyóiratainkat.

Mindez két szempontból is nagyon fontos. Egyrészt azért, amiről a mostani bevezető előadásom elején is szóltam, a szabadság, a nyitottság, a civil kurázsi szempontjából. Ahogyan a szabadság körei nyitottságot és perspektívát nyújtottak egy pártállami rendszer utolsó évtizedében, ugyanúgy az avantgárd gondolkodás megléte már önmagában nem létezhet a nyitottság és a szabadság igénye nélkül. A Spanyolnátha, amikor az avantgárd hagyományát felvállalja, akkor a nyitottságot képviseli, arra figyelmeztet, hogy merjünk kíváncsiak lenni az újra, az újdonságra, az átlagostól különbözőre. Tulajdonképpen ez az igazi ereje az avantgárdnak, hogy eltér a hagyományostól, hogy akar és tud felvállalni szokatlan, a megszokottól eltérő törekvéseket. Ezért sem lehet avantgárd az, aki egyébként konzervatívnak vallja magát. Ugyanakkor, és ez még inkább különlegessé teszi a Spanyolnáthát, az avantgárd vállalása mellett, azzal egy időben a lap és annak közössége integrálni is tud, befogad olyan alkotásokat, amelyek önmagukban nem avantgárd alkotások.

Tehát két szempont gazdagítja még a Spanyolnátha „civil kör”, illetve „szabadság kör” jelentőségét, az, hogy úgy integrál, hogy közben — egy avantgárd- hiányos időszakban — az avantgárdot is továbbviszi. Mintegy finoman jelezve ezzel, hogy van egy másik kánon, egy avantgárd kánon is jelenlegi kulturális életünkben, és erre érdemes odafigyelni. Mutatva azt is, mindnyájunknak, hogy van értelme továbbra is felvállalni azt az időszakot, jelesül a 80-as éveket, amikor kissé megváltozott körülöttünk a világ, a művészet és az irodalom.

A Spanyolnátha 10 éves lett. Ezen a tizedik évfordulón képzőművészek és írók, művészetet szeretők és a civil társadalomban érdekelt közéleti személyek ünneplik azt, hogy van a nagyra nőtt „falunkban” egy műhely, amelybe be-betér a művészetet szerető kíváncsiskodó alkotó, vagy éppen alkotásokat fogyasztó polgár, és örül annak, hogy van előtte távlat. Ezért a műhelyért néhány ezer vagy éppen tízezer kilométerről is ideugranak sokan, hogy kicsit otthon érezzék magukat, és lássák azt, hogy van értelme a hétköznapok rohanásában is valami nagyszerűt, valami kivételeset alkotni.

 

 

*Elhangzott a Herman Ottó Múzeum—Miskolci Galériában, a Tízeset — tízéves a Spanyolnátha művészeti folyóirat c. programsorozat megnyitóján, 2014. január 22-én.