Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lapis József

13 ló

A kicsi Moro gondolatban húzott egy újabb vonalat. A félköríves forma azonnal megjelent az előtte lebegő virtuális táblán. Nem ment neki könnyen a rajzolás — a fejében olyan szépen összeálltak a formák, de amikor rögzíteni kellett volna őket, valami mindig elcsúszott. A gondolatrajzolás titka a koncentráció volt. Az apja ragaszkodott hozzá, hogy felvegye ezt a tantárgyat is, mert, mint mondta, ez szoktatja legjobban fegyelmezettségre az elmét. Ezúttal is elkalandozott, s a táblán olyan alakok kezdtek megjelenni, melyek nem voltak részei a feladatnak. A tanár fáradt hangja azonnal megszólalt a beépített fejhallgatójában: „Moro, figyelj jobban. Próbálj a csészére összpontosítani.”

Moro néhány másodpercnyi habozás után egy gyors utasítással törölte is a táblát, s kezdte újra a félkörívet. De a törlés előtt még lementette az ábrát.

 

„Uram. Asszonyom. Ezt látniuk kell.” A rajztanár enyhén elmosódott avatárja kissé arrébb lebegett a szobában, s a szülők szemei előtt tizenhárom virtuális tábla jelent meg. Mindegyik Moro személyi adatbankjából került elő. Moro apja, mielőtt rápillantott volna a rajzokra, élesen megjegyezte: „Nem ütközik a személyiségi jogokkal az, hogy Ön a fiam adatbankjában járt?” A tanár válasza megfellebbezhetetlen volt: „Diákjaink s társadalmunk érdekében nemcsak jogunk, kötelességünk is rajta tartani a szemünket minden egyes apró gesztusukon.” Az avatár a képek felé intett. „Mi a véleménye ezekről, Genji úr?”

Genji összevont szemöldökkel kezdte vizsgálni Moro munkáit. Különös alakok tűntek fel előtte, régi, elfeledett korok teremtményeire emlékeztetve őt. „De mégis, mik ezek? Valamilyen ősi emberfaj?” A felesége, aki eddig csöndben volt, most halkan megszólalt: „Azt hiszem… Olvastam ilyen lényekről egy régi filmben. Nem ezeket nevezték…lovaknak?” A tanár avatárja biccentett. Genji nem tudta eldönteni, rosszallást vagy elismerést fejezett ki a tekintete. „Pontosan. A prehisztorikus biológiával foglalkozó kollégám szerint épp így nézhettek ki ezek a lények. Van elképzelésük róla, hogyan kerülhettek e veszélyes, hm, állatok Moro gondolatai közé?” Genji csak megrázta a fejét, de a felesége ismét átvette a szót. „Az a régi utópisztikus film… abban láttunk ilyen lényeket. A címe nem rémlik, de egy HAL nevű számítógép támadta meg benne az embereket. Mikor Moro kicsi volt, lefekvés előtt ebből olvastam fel neki. Ki hitte volna, hogy ennyi év után is erről álmodik… Mondja professzor úr, lehet belőle valaha jó gondolatművész?”

Néhány másodpercnyi csönd telepedett a szobára. Megelőlegezett gyászszünet.

„Sajnálom, asszonyom, de ennél többről van szó. Biztosan tudják, hogy egyes elméletek szerint a lovak voltak felelősek a Föld haláláért. Attól tartok, Morót fertőzés érte.”

Genji és a felesége pontosan tudták, hogy ennél súlyosabb szavakat ebben az időben nem ejthetett volna ki a száján senki a végrehajtó kasztból. A fertőzötteknek nem volt jövőjük. Genji szólt volna, de az avatár leintette. Már meghozta ítéletét. „Nem kockáztathatunk. Azonnali törlést javaslok.” Az asszony arcán hitetlenkedés tükröződött. „De csak két hónapja van hátra a nagykorúságig… A lányomat hatévesen törölték. Talán csak valamilyen kamaszkori fantázia, el fogja felejteni.” „Ismételten sajnálom, asszonyom. Megértem önöket, de higgyék el, ha az én gyermekem lenne, akkor is a törlést tartanám a leghelyesebb döntésnek. Ebben a helyzetben nem vállalhatunk semmiféle kockázatot.” „De hogyan érhette fertőzés? Amikor annyira vigyáztunk rá…” „Fogalmam sincs, asszonyom. Talán Önökön is el kellene végeznünk a szűrést… Mindenesetre ez az eset is azt jelzi, hogy kevesebbet tudunk a vírusról, mint hittük.”

Genji arra gondolt, hogy ő például semmit sem tud a vírusról. A kormány csak annyit közölt a lakossággal huszonhat éve, egy nehezen feledhető pénteki napon, amikor állítólag elkezdődött a járvány, hogy az azóta is lakhatatlan Földet tönkretevő titokzatos kór visszatért. Prevenciós céllal bevezették a törlés intézményét azokra vonatkozóan, akiknél képzeleti túlburjánzást állapítottak meg. A betegség kialakult formájának egyik kísérő tünete a szélsőséges fantáziaműködés volt. Mivel a vírust minden lehetséges módon összekötötték a 13-as kódszámmal, melyet egy sajátos, törvényerőre emelt babona folytán a kór transzcendens katalizátoraként ismertek föl, senki sem volt biztonságban, akinek bármilyen személyazonossági adata kapcsolatba hozható lett az inkriminált prímszámmal, vagy annak valamely származtatásával.

Genji nem lepődött volna meg azon, ha kiderül, egyáltalán nem is létezik a vírus. Akkor kezdtek el erről beszélni, amikor a túlnépesedés már tarthatatlanná vált. A fertőzés fura módon a gyermekszervezeteket támadta meg, és a gyermekek közül elsősorban azokat, akiknek a tanulmányai nem haladtak a legjobban. Sokan, nagyon sokan nevettek, amikor matematikusok, sejtbiológusok, pszichológusok és hirtelen tudósokká avanzsált asztrológusok egy szűk csoportja nyilvánosságra hozta tanulmányát a 13-as szám és a fiktívnek vélt újvírus összefüggéséről. Még többen lettek dühösek, amikor a kormány a teória mellé állt. A nevetők és a dühösek voltak az első „tizenhármasok”, akik a rendőrség és a hadsereg közreműködésével a fertőzöttekre azóta is váró sorsra jutottak. Hogy pontosan mi ez a sors, senki nem tudta, de a tizenhármasok a társadalomból eltűnnek, örökre.

Genji halkan csak annyit mondott a tanárnak: „Szeretnénk most magunkra maradni.” „Megértem önöket, és kérem, ne nehezteljenek. Higgyék el, ha bármi más lehetőségünk volna, megtennénk. Moro elkülönítéséről már gondoskodtam.”

Genji válasz nélkül bontotta a vonalat. Néma csöndben ültek a félhomályban, nem volt már mit mondaniuk egymásnak. A feleség kis idő múltán felállt, és talán Moro egykori szobájába indult. Genji ekkor vette csak észre, hogy fia táblái még mindig ott lebegnek a levegőben, rajta a legendák teremtményeivel. A durva, fekete szőrű lények emlékeztettek valamelyest az emberre, s talán e borzongató hasonlóság miatt voltak mégis annyira félelmesen idegenek. Az egyik képen a lények egy csoportja kis tócsát vett körül, s hol pofájukat dugták bele, hol mancsaikkal vonták magukhoz a vizet. Egy másik tábla közepén egy robosztus hím valamilyen fehér tárggyal, talán egy nagyobb méretű lábszárcsonttal játszott. Előtte egy másik teremtmény hevert az oldalán. A csont a szőrös hím feje fölött pörgött a levegőben, mintha épp most hajította volna föl. Hosszú karjait égnek csapta, testtartása, üvöltésre nyitott szája szokatlan agressziót sugárzott. Genjinek csak egy kósza gondolatcsápot kellett kinyújtania ahhoz, hogy törölje a zavarba ejtő képeket. A szem még a pillanat tört részéig őrizte a virtuális táblák vibráló nyomait. Majd ez is elenyészett.