Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csala Bertalan

Minota úr és a mélység

Egy mogorva, koraőszi délután, amikor bántó, sivatagi fények dőltek a poros utcákra, hirtelen óriásit dördült és megrengett a világ. Minota úr meghökkenve, szinte már mérgesen pillantott fel az újságjából. Miazistenvammá. Rángatjaitt valamelyika talajot. Kinézett az ablakon: ahol eddig a szomszéd ház állt, most egy hatalmas kráter tátongott. Furcsa, hófehér homok mindenütt, a homokmedence közepén egy nagy lyuk. Minota úr elolvasta még a bekezdést a lávakövön sült pizzák rákkeltő hatásáról, majd gondosan összehajtogatta az újságot, letette a kicsi dohányzóasztalra a nappali közepén, felkászálódott, fejébe nyomta cillinderét, és kisétált a házból, amely nem is az övé volt.

Ott, ahol eddig, éveken át, a szomszéd paneltömb állt a maga komor, érzéketlen hét emeletével, nem volt nagy csődület. Nem álltak mentő- és rendőrautók szirénázva, nem fotózgattak az ájfónjukkal ráérő vagy éppen munkába siető emberek. Nem futkároztak fotóriporterek és tévétársaságok alkalmazottai a tuti leadásba vihető anyag reményével. Nem sopánkodott ott idegesítő fejhangján Joli néni, a házmester sem, aki mindenhol ott van, és mindent előbb tud meg, mint mindenki. Nem hevertek tégla- és üvegszilánok az utcán, hogy egy véletlenül arra járó napszemüveges milliomosnő a pincsikutyáját ölbekapja miattuk, nehogy belelépjen valamibe szegény állat. De nem volt se milliomosnő, se pincsikutya, se az égvilágon semmiféle élőlény Minota úron kívül. Ezetűnthe — szuszogta nehézkesen Minota úr és zavartan körbepillantott a kihalt utcán segítséget várva, mint egy óvodás, aki nem tudja, mit kell a vendégségbe érkezett néninek mondani, miközben az egész család lélegzetvisszafojtva, alig leplezett mosolygással figyel. De nem volt ott senki, aki segítsen, így Minota úr kénytelen volt abbahagyni az ácsorgást és az egyik lábról másikra nehezedést, végtére is, nem ácsoroghat ott egész nap. Eetűnt, akkoh eetűnt, na — mondta ki hangosan magvas gondolatait. Legszívesebben visszaindult volna a házba, ahol lakik (noha nem az övé), hogy befejezze komótos sziesztáját, de valami megmagyarázhatatlan erő arra kényszerítette, hogy a ház hűlt helyénél maradjon. Mi több, ahogy telt az idő, azt vette észre, hogy egyre közelebb kerül a homokmederhez. Maga sem tudta, hogyan, de egyszer csak ott állt a szélén. A cipője orrát belenyomta a homokba. Aztán lehajolt és a kezét, nyitott ujjakkal, lassan beletolta a puha, meleg homokba. Eeee — valami ősi, állati nyögés szakadt fel a mellkasából. Letérdelt és mindkét kezét a homokba dugta. Gyermeki, ártatlan boldogság öntötte el a szívét, torz, elhízott arcán mosoly ült ki. Aztán felnézett, és észrevette, hogy már mélyen bent térdepel a homokmeder közepén, a tátongó lyuk, amelybe a szomszéd épület komor hét épülete zuhant, csupán egy méterre van tőle. Felnézett a vibráló napba és nagyot sóhajtott. Aztán minden eltűnt, ő maga is. Nem volt rossz érzés. Még egy kicsit később semmiféle érzés nem volt már. Csak az időközben feltámadt szél hangja zizegett a világ felett, amint fújta, csak fújta megállíthatatlanul a fehér, puha, meleg homokot.