Spanyolnátha művészeti folyóirat

Berka Attila

A csapda részletes leírása helyett

Szirmai Péter: A türelem

Szirmai Péter: A türelem. Hungarovox kiadó, Budapest, 2013

 

 

Az általános szükségállapot, amit az északiak szükségnek, a déliek állapotnak hívnak, bevezetése előtt a könyvtárakban könyveket tároltak. Az emberek bejártak, levettek egy vagy több könyvet, a pulthoz léptek, ami mögül a könyvtáros megkérdezte tőlük, itt lesz fogyasztva?, és mosolygott mindenki, mert boldogok voltak a könyvektől.

Aztán a nemzetközi helyzet addig fokozódott, hogy a könyvtárba már csak útmutatásért jártak az emberek. Tudták, hogy az életük felfoghatatlan mértékben változik meg, és próbáltak kapaszkodót találni.

Természetesen nem tudták pontosan, mit keresnek, hogy miféle szerző miféle könyve adhat támaszt, mely mondatok és bekezdések, esetleg fejezetek képesek elegendő erőt sugározni.

Néhányan, akik még tartották a kapcsolatot a szüleikkel, az ő elbeszéléseikből tudták, hogy hasonló helyzetekben az elődök Franz Kafka és Jorge Luis Borges írásait használták homeopátiásan. Nemcsak, hogy nem őrültek vagy nem haltak meg, de nemzőképesek is maradtak. Sokan voltak, persze, akik más szerzőkkel és könyvekkel próbálkoztak — akkoriban viszonylag sokan írtak az aktív olvasás mellett —, sikertelenül, olyannyira, hogy rövid idő alatt megteltek a szanatóriumok és a temetők. Válsághelyzetben ugyanis sem a moralizáló, sem pedig a valóságot sziruposan ábrázoló szövegek nem segítenek. A létezés rettenetét izgalmas cselekménnyel elfedni, ezáltal a figyelmet a hétköznapok és közhelyek dzsungelébe vezetni ahelyett, hogy tisztán, egyszerűen szembenézzünk önmagunk lehetetlenségével, nos, hát a legnagyobb, a nulladik bűn.

 

„Szeretek böngészni újságok, könyvek között, metrókijáratnál vagy félreeső kis boltban, a külvárosban; ez több is mint menekülés: ajtónyitás egy új világra, a levegőben a friss festék, a nyomda eltéveszthetetlen szaga, a címlapon színes képek és hírek, furcsa vonzódásom: a jogosítványom az átlépésre.”

 

Képtelenség rekonstruálni, miként találtak rá Szirmai Péter A türelemjére. Mindenki, aki ott, a közelben volt, már csak a felolvasott szöveget hallotta, miközben a földre ereszkedett, hátát a könyvespolcoknak vetve, szemét becsukva. Egy középkorú férfi olvasta fel mind a tizennyolc írást, tökéletesen, szinte a szív ritmusát követve. Úgy tűnt, rátaláltak a megoldásra, így amikor befejezvén az olvasást a férfi becsukta a könyvet és felszabadultan felsóhajtott, egyszerre pattantak fel, menjünk, vigyük, hadd hallja mindenki, suttogták komoly arccal, és nagyon meglepődtek, amikor a Szakadék téren, mikor pedig a férfi épp belekezdett volna az olvasásba, hogy az odasereglett munkába vagy munkából igyekvők is részesülhessenek a megoldás szövegtestéből, velük éppen szemben megjelent egy középkorú férfi vezette csapat, de nem komoly arccal suttogva, hanem dühödt arccal kiabálva.

 

„Az ember, ha egyedül van, képzelődni kezd: eszébe jutnak saját emlékei, olvasmányélményei. Egy idő után mindez terhessé válik, keserűség ül a lelkére. Társaságra vágyik.”

 

A két férfi farkasszemet nézett egymással a Szakadék tér közepén, a csődület egyik fele kiabált, a másik fele suttogott.

Néhány hosszú másodperc után a férfiak tekintete a másik kezében lévő könyvre csúszott. Először meglepődtek, aztán még inkább. Körülöttük a tömeg elhallgatott, hiszen várt — természetesen lélegzet-visszafojtva.

A két férfi először azon lepődött meg, hogy mindketten ugyanazt a Szirmai Péter-könyvet tartják a kezükben. Ettől, persze, akár meg is nyugodhattak, sőt örülhettek volna, hogy kétszer annyian ismerik a megoldást, tehát feleannyi munkájuk lesz. Ám amint jobban szemügyre vették a könyveket, észrevették, hogy bár a két könyv valóban nagyon hasonlít egymásra, mégsem ugyanaz.

A komoly arcú suttogók felolvasója A türelem hordozója, a dühödt arcú kiabálók felolvasója viszont a Mániákus bibliofília hordozója volt. Az előbbi borítóját Caspar David Friedrich Shore in Moonlight című festménye, utóbbiét Francisco Goya Groteszk című rajza díszítette.

 

„Egyszer anyám azt mondta, hogy csak akinek erős a fantáziája, az tudja túlélni a téli esőket és a nyári napsütést, a sártenger és a sivatag világát, az emberre örökösen rátelepedő melankóliát, a magány és a kivetettség érzését.”

 

Azonnal csapdára gyanakodtak. A két csoport méregette egymást, az innen-onnan érkezők is megoszlottak aszerint, hogy melyik társaság volt számukra szimpatikus.

A két férfi, szerencsére, tudta, mit kell tennie.

Leültek egymással szemben a Szakadék tér közepén és felolvasták mindkét könyvet.

Miután a 18-18 írás elhangzott, a dühödt arcú kiabálók suttogni kezdtek komoly arccal, a komoly arcú suttogók pedig kiabáltak dühödt arccal. Az első másodpercekben úgy tűnt, beköszöntött az általános béke. De épp ekkor történt az igazi katasztrófa, mert bár az összeolvadás, a szintézis megszüntette a csoportok közti ellentéteket, egyúttal létrehozta az emberen belüli ellentéteket, így aztán mindenki ellensége lett saját magának, ebből kifolyólag mindenki másnak.

 

„Itt mindenki utál mindenkit, senki nem köszön senkinek, ha lehet, ellopja a másik holmiját. Valójában olyan, mint otthon, mégis megvan a remény, hogy hátha megérkezik a kérvényünkre a válasz, és itt hagyhatjuk ezt a poklot, és részei lehetünk a szabad világnak.”