Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bán András

Lux Antal merész kalandjai

Amikor a Miskolci Galéria új folyama elindult, hat évvel ezelőtt, nagyjából Lux Antal itt vetített videójával, a Szintetikus cseppekkel egy időben, sejthettük, nem épp a méltóság, a tartás évei következnek ebben az országban. Azt gondoltam, egy múzeumnak e helyzetben egyetlen lehetősége van: nagyon előre nézni, azokat a tizenéveseket megszólítani, akiket még csak kis mértékben sikerült elrontanunk. Így alakítottam ki a Miskolci Galéria erős múzeumpedagógiai programját, amely előtt három lehetséges út nyílt. Az egyik: bemutatni a gyerekeknek mindazt, ami a falra kerül. Ennek nem sok értelmét láttam: egy mai tinédzsertől minden tankönyvízű tudás rémületesen idegen. A másik kettő egyaránt jónak tűnt. Cselekvő, tevékenykedő formában bejárást adni a reklámok, a net, a mindennapok módján értekező kortárs művészet sűrejébe, vagy kezdeni az alapoknál. Ez a két út annyira különféle irányokba visz, hogy egyszerre nem járható. Kicsit sajnáltam. Hosszasan fontolva az előbbit választottam.

Ami ugyanis számos más fontos jelenkori alkotó, így Lux Antal műveit is jellemzi, az a modernizmus vizualitásának szisztematikus művelése. Az elemi tapasztalat megragadása, a forma problémája, a mindenfajta vizuális kifejezést meghatározó módok feltérképezése. Ezt a gondolatot talán Paul Klee jegyezte le először Pedagógiai vázlatkönyvében. „A művészet nem másolja a láthatót, hanem láthatóvá teszi” — idézték ezerszer. Az ő mondatait folytatta Kepes György, Rudolf Arnheim és sokan azóta, például a jobb tankönyvszerzők majdnem mindegyike. Ha ezen az úton haladt volna a Miskolci Galéria múzeumpedagógiája, bizonyosan rendíthetetlen alapokat épít a formálás kísérleteihez, olyan művészek munkáival, mint Kassák, Korniss Dezső vagy Maurer Dóra, az ő európai előzményeikkel, párhuzamaikkal. Ez az út fegyelmezett, harsányság nélküli, játékosságai érzékenységet kívánnak, minden lépés az előzőre épül, meghatározó a forma egysége.

Ha így alakult volna, biztosan jelentős szerep jut Lux Antalnak, akivel az idők kezdete óta ismerjük, becsüljük egymást, s aki videóit, katalógusait nyitott szível küldte sorban egymás után a Miskolci Galéria címére ebben a hat esztendőben.

Lux Antal nagyon akarja, hogy feltáruljon minden egyes művének logikája, hogy minden munkáját pontosan értsük, szerkesztettségében, játékosságában, hibátlan megépítettségében, és a becsúszó esetlegesség varázslatai által is.

A mostani, számomra kicsit kései, de az SPN ethoszát masszívan erősítő miskolci kiállítása néhány forma- és színprobléma köré rendeződik, szigorú válogatással. Nem az életmű áttekintése, ahhoz meg kellene sokszorozni a most adott teret. Így a róla most elmondottak sem az életmű egészéhez kapcsolódók, csak néhány munkához, itt körülöttünk. Nyolcvan évének bölcs magasából, a lokális történelem kríziseit megélve, a műfajok között merész kalandokra visszanézve egy terembe ennyi fér. És a tisztelgő egy oldalba is ennyi fér.

 

*Elhangzott a Herman Ottó Múzeum—Miskolci Galériában, Lux Antal Szín-tétikus c. kiállításának megnyitóján, 2014. január 27-én.