Spanyolnátha művészeti folyóirat

Lux Antal

Egy film pereg le lelki szemeim előtt

Misch Ádámról*

Ádám már tizenhárom éves korában tudta, mi akar lenni. Az iskola udvarán, a szünetben, többször láttam elhúzódva egy reverendás tisztelendővel: a bibliát tanulmányozták. Az elemi elvégzése után különböző gimnáziumokba kerültünk. Ádám Vácott, majd Budapesten a piaristáknál végezte a tanulmányait. A totalitárius rendszer sztálinista diktatúrájának ateista formája nem szorgalmazta az effajta teológiai törekvéseket, amit Ádám saját bőrén tapasztalhatott. Egyszer-kétszer találkoztunk még a Soroksári Textilgyár képzőművészeti szakkörében, később a Csepeli Képzőművészeti Szabadiskolában, ahol Mártát, feleségét megismerte.

1956-ban végleg megszakadt a kapcsolatunk. Németországban hallottam, hogy Ádámot, miután a Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekben, Csepelen mint esztergályos dolgozott, felvették az Iparművészeti Főiskola festő szakára. Örültem neki, mivelhogy a később fogalommá vált, „három soroksári festő” útja párhuzamosan egy irányba haladt.

1963 nyarán hallottam Ádámról, egy levél formájában. Mint diák az utolsó előtti szemeszterben kiutazhatott Németországba, rokonaihoz. Schönaichból jött a levél. Kis motoromra pattanva odarobogtam. Ádám éppen kreatívan csiszolta az ablakkereteket, órabérben. A portól teljesen belepve, ahogy végignéztem rajta, ő meg rajtam, megállapítottuk, bizony nagyon megváltoztunk. Az ablakcsiszolást feladván ettől kezdve minden pillanatot együtt töltöttünk. Bejártuk a kismotorral a környék nevezetes helyeit. Láttuk Ulmban a gótikus monostort, aminek a tornyáról egy ulmi szabó saját készítésű szárnyakkal a Dunába esett. Blaubeurenben a „Blautopfot”, ahol egy vízitündér élt a férjével. (Möriken egy híres motívuma.) Bejártuk a Fekete-erdőt; Donaueschingenben megcsodáltuk — a magyaroknak különösen érdekes — Duna-forrást, ami egy úszómedencéhez hasonlított. Múzeumokba jártunk és sokat vitatkoztunk a művészetről, kerestük a saját formai kifejezésünket, ami abban az időben még csak forrt bennünk. Éppen ez, a fejlődésben levő stádium kért tápszert látás és diszkusszió formájában. Az exkurziókat folytattuk nap mint nap. Freiburgban volt jelenésünk a Herder-Verlagban (katolikus könyvkiadó): néha elbeszéléseket és esszéket illusztráltam nekik, annyi pénzért, hogy fedezzük további útjainkat. Nem kell mondanom, hogy nagyon kevéssel kellett gazdálkodnunk, de elég volt és boldogan énekeltük útközben, hangosan kiabálva a cserkészindulót vagy a farkaskölykök tábori dalát.

Egyszer elutaztunk a rokonokhoz Schönaichba, ahová a levelei érkeztek. Kapott egy táviratot, elolvasta és tovább robogtunk. Valahol útban a Boden-tóhoz megálltunk pihenni. Nagyon piszkálta a csőröm, mi is lehet abban a táviratban. Megkérdeztem! Lakonikusan csak annyit mondott, hogy született egy lánya, Mónika. Ez a viselkedése néha a frászt hozta rám.

Még főiskolások voltunk, anyagi helyzetünk nem csillogott a gazdagok egén. Ádám ennek ellenére minden évben meglátogatott. Stuttgartban (ott tanulmányoztam a művészetet, az Akadémián) sikerült a Landesgewerbeamtban egy mellékfoglalkozást szereznem mint grafikus. Kiállításokat rendeztem, elég jó pénzért. Ádámot is beszerveztem, így alakult ki egy vidám hangulatú műterem ambiente. Különleges humora, amit néha csak mi ketten értettünk, áthidalta a muszájt, úgyhogy szívesen és örömmel láttuk el a tőlünk kért feladatot. A stuttgarti Nemzeti Galéria és egy Ketterer nevű aukcionista között éppen dúlt egy szenzációs csetepaté. A város több millióért megvásárolt az aukcionistán keresztül egy kétes Rembrandt-portrét. Welthe professzor, aki a Rembrandt-kép eredetiségéről kiállította a certifikátot, megkért bennünket, fordítsunk le egy magyar levelet. Egy Porkai nevű magyar szakember, aki Olaszországban élt, hivatalosan megcáfolta e Rembrandt-kép eredetiségét. Itt kezdődött a mi szerepünk: Welthe professzor megkért, írjunk magyarul egy levelet annak a disznónak, ugyanis a Porkai szó latinul disznót jelent. Írtunk ám egy olyan ropogós levelet, amelyre a válasz postafordultával ugyanolyan ropogósan meg is érkezett, magyarul! Ketterer eltűnt a színről, a provízióval együtt. Welthe professzor tézisét nem lehetett vagy nem akarták megcáfolni, úgyhogy a Rembrandt maradt mint originál a múzeumban, mi pedig élveztük a diszputot.

Még a főiskolán, Picasso alapos tanulmányozása után, tűzzománccal foglalkozott. Ezekből 1966-ban a Tübingeni Városi Galériában egy nagyszabású kiállítást rendezett, ahol első nagy sikerének örvendhetett. A város gyűjteményét azóta több Misch-tűzzománc ékesíti. Majd litográfiával, linómetszettel és aquatinta-tehnikákkal kereste az ismeretlent. Mert mindig keresett, szüntelenül vakarta a felületet, a valóság felületét. A lakk alatt vélte megtalálni saját igazságát, bárhogy is nevezzék, amit talált, és bárhova is sorolják azok, akiknek nincs más dolguk. Nem hiszem, hogy gondolt valaha is arra, hogy „lírai expresszionizmust” vagy „expressziv lírát” akar tudatosan alkotni. Az ő szándéka az ötletek és érzések kifejezése minden áron, a természet által megadott lehetőségekkel. Akkoriban, tehát a 60-as években, dúlt Magyarországon a progresszív oppozíció a művészetben, minden progresszív művész vagy a pop-artot űzte, Rauschenberget kopírozván, vagy mint tradíciót (Kassák, Moholy-Nagy) a konstruktivizmust. A szocialista rezsim nem támogatta őket, de úgy látszott, nem is ellenezte. Utazhattak és többen kiállíthattak. Stuttgartban a Mayer Galéria többeket támogatott. Gyorsan kialakult Rotweilben Erich Hauser körül egy a régióhoz kapcsolódó német konstruktivizmus. Ádám mindebből kimaradt. Mint ahogy Fábián barátunk őt nevezni szokta: „az ősz farkas” egyedül járta a maga kitaposott útját. Konstruktivizmusa egyedülálló lírai, inkább a Klee-féle finom valőrös színezés felé hajlott. A ’60-as évek végén intenzíven gyűjtötte a népművészetet, amelynek motívumai itt-ott stilizáltan, konstruktívan feltűntek a művészetében. A szuszékok finom rajzai, a bokályok tömör díszei, hacsak a hátsó agyban is, de jelen voltak, éppúgy, mint a 13. századbeli bronz korpusz (Jézus a kereszten), amit pár forintért az Ecserin vásárolt. Vidékre jártunk gyűjteni és ha valami különleges népművészeti tárgyat sikerült találni, hazafelé örömünkben többek között még a "Dunnyuskát”, Dunajewszkitől a Szél, szél szállj keletről hozzánk-ot vagy a Sződd a selymet elvtárs-at is elénekeltük.

Mániákus gyűjtő lett. Művészete a „találásban” tükröződött. Veni, vidi, vici! Örült és élvezte a szépet. Művésztelepekre járt Bulgáriától kezdve a Szovjetunióba, DDR-be és Nyugat-Németországba. Párizsban, Bernben, Olaszországban és Hollandiában élveztük a képzőművészet legszebb darabjait. Rendületlenül keresett, kereste a művészetben az általános érvényességet. Arra törekedett, hogy ami a képeiben jó, az ne csak Soroksáron, hanem Honoluluban is jó legyen. Ő maga soroksári volt: olyannyira regionális gondolkodású, hogy Soroksár alsó- és felsőkörzetét is megkülönböztette.

1979-ben megszervezte a Kisebbségi Hivatallal együtt az első képzőművészeti kiállítást. A Pécsi Galériában kiállíthatott a már említett „három soroksári festő”, Bartl József, Misch Ádám és Lux Antal. Ez volt az elmúlt rendszerben az első lehetőség egy szeparált kiállításra. Aczél elvtárs (én nem tudom, ő akkor mi volt, de valami nagy góré lehetett, mert mindenki félt tőle) egy alkalommal arra járt, benézett és ordibálva kérdezte, ki engedte meg ezt a kiállítást. A tárlatot nem zárták be.

A ’70-es évek közepén Ádám újraszervezte Győrött a rajztanárokból álló művésztelepet. Rábeszélte az illetékeseket, hogy a Rába Művekben dolgozhassanak művészek, akik térplasztikával vagy fémmel alkothattak. Így kerültek oda kitűnő művészek, mint Haraszty István, Fajó János, Nádler István, Lugossy Mari és Bohus Zoltán.

A ’80-as években Ádám művészetét érzéssel teli vonalak expresszív formái jellemezték. Folyamatosan stabilizálódott fiatalos gesztusfestészete, amelyből a zöld szín ki volt zárva, habár itt-ott megjelent képeiben egy-egy zöld felé hajló hangsúly, amire ő maga sem talált magyarázatot. Hibának tartotta, de nem korrigálta. Talán kokettált vele? Soroksáron a kerítéseket általában zöldre szokták festeni. Egy látogatáskor arconvágott már messziről egy kikirics-sárga kerítés, Ádám szülőházának kerítése. Egyedülálló gyönyörű sárga, az uniformisan zöld struktúrák között. Megállapítottam, hogy e sárga szín mögött fejlett individuális egyéniség rejlik. A képei felépítésére kellett gondolnom: sárga vonalak, amik élénk struktúrát képeznek. A színek test nélküli anyaga mintha lélegezne. A nézőnek kalandos élményt sugároznak. A forma és a szín korreszpodenciája adja a globalitást, egy síkon lebegnek. Kiállítás-dús évek voltak: Nyugat-Berlinben, Bonnban, Tübingenben és sorolhatnám még sokáig az európai városokat, ahol egyéni és csoportos kiállításait láthattuk. 1988-ban egy új dimenzióval, az idővel kezdett kisérletezni, a video médiumát használva. A képzőművészettel párhuzamosan egy olyan „mozgó világot” tett magáévá, ami semmiképpen nem volt tudathasadás, hiszen a kompozíciót épp úgy ki kellett találni, mint a kétdimenziós táblaképeknél. Ádám most az ecset helyett a kamerával festett, amit szuverén módon uralt. Kollázsszerű, dadaista felfogása az általános érvényű kifejezést sugározta, ennek érvényességét számtalan nemzetközi fesztiválon való részvétele bizonyitotta. Helyét állta a világ legjobbjai között.

1995 január végén Zágrábban forgattam egy filmet. Megkértem Ádámot, jöjjön velem. A budapesti kiállítása miatt, amire buzgón készült, nem tudott eljönni. Február 2-án, éjszaka Ádámmal álmodtam: a világűrben lebegtünk egy kosárban. Ádám kiszállt a kosárból, csak egy köldökzsinór kötött össze bennünket. Egyre távolodott tőlem. Félelem fogott el, mert arra gondoltam, nincs immunitása a világűr sugarai ellen. Február 5-én megérkeztem Berlinbe, az üzenetrögzítőn egy profán közlés fogadott: február 2-án meghalt Ádám.

 

Berlin, 1996 december

 

*Részletek a Misch Ádám — Művészportré/Ein Künstrerportrait c. kiadványból (Verlag Südostdeutsches Kulturwerk, Németország, 1998)