Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hegedüs Katalin

Temetetlen sebek

A Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Vörös című előadásáról (Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja, 2014)

Több történelmi témájú darab is szerepelt idén a kisvárdai színházfesztivál műsorán. A traumatikus hatású dokumentációk mintegy a historiográfia margójaként (meglehetősen személyes nézőpontokból) állították színpadra a múlt eseményeit. Az 1944-es történéseket (megszállás, vérengzés, népirtás) színrevivő Vörös című koprodukció az emberi kegyetlenség fájdalomfüzérének markáns alkotása. A történelmi eligazodás pontosabb ismeretéhez a műsorfüzetben olvasható rövid összefoglaló is segítséget nyújt. (1941-ben Hitler arra kéri a magyar kormányt, hogy tegye lehetővé a német csapatok átvonulását, cserébe elismeri területi igényeit Jugoszlávia felé. Az átvonulás engedélyezésével a magyar hadsereg is bevonul a jugoszláv területekre. 1942 elején sor kerül az újvidéki razziára majd 1944-ben a kollektív bűnösnek tekintett magyar lakosság elleni megtorlásra.)

Brestyánszki Boros Rozália (dramaturg) kutatómunkáját dicséri a produkció alapjául szolgáló szövegkönyv. Az összegyűjtött adatközlők vallomásait, „élményeit” tartalmazó dokumentumot a próbafolyamatok során véglegesítette a rendezés „irodalmi szakértője”.

A stúdióelőadás az erőszak szcenírozását az emberekben lezajló lélektani állapotok elementáris közvetítésén keresztül mutatta be bő másfél óra keretében. Lenyűgözően szép színházi képeket alkalmazott a rendező, Máté Gábor az események ábrázolására. Metaforikus olvasatra ad lehetőséget a középen elhelyezkedő téglalap alakú, három oldalról nézőközönséggel körbevont mélyárok. A tömegsírra-harcmezőre egyidejűleg emlékeztető apró, fekete színű kövekkel telerakott díszletelem mezejében ugyanis fehér inges alakok (áldozatok) fekszenek. Az „árok” szélén középen kuporodó Szirtes Ági visszaemlékezése közben derül fény a múlt század sötét időszakára. („Én nagyon - hogy mondjam - rossz kislány voltam. ’44-ben/’45-ben szerbek jöttek. Sose felejtem el, anyukám libát vágott: ’44 ősz volt, egyre több férfi hiányzott az utcában.”)

 A gyászöltözetben lévő elbeszélő mesélése folyamán a föld, mező jelentésű bosztan (szerb) szó említésénél a földben fekvő figurák éltre kelő mozdulata egyúttal a lélekben nyomott hagyó fájdalmas cselekmények felmetszéseként érzékelhető. Az egykori termést hozó hely vérmezővé vált: amit a szétszórt ingek látványa és a puskalövések hangja is igazolt. Ez utóbbira jól rímelt a felkelő szereplők lábaik keltette sistergő kavicszörej természetes zenéje, sodró lendülete, megjelenítette hozta a 20. század negyvenes éveinek kegyetlen brutalitását.

A kavicsrengeteget gereblyéző elbeszélő mozdulatában mintha elrendezné a múltat és betemetné az ejtett sebeket, ehelyett azonban újra megelevenednek a fájdalmas képek. Idegen (szerb?) katonadalt éneklő s hozzá szabályos mozdulatokat lejtő tánccal érkeznek a vörös csillagot viselő, zöld színű egyenruhások. Különböző nyelvek (szerb, montenegrói, bosnyák, magyar, német) bábeli zűrzavara uralkodik az erőszakos partizáni megszólalás verbális vetületeként mindez az egyetemességet is magában hordozza, azaz a nemzet(iség)-függetlenül működő erőszak létét. A kezdetét vevő kirekesztés közegében előkerül az elrejtett néprádió is a fekete kavicshalom alól. A világ üzenetét hordozó médiumból kiderül, hogy Magyarország helyzete katasztrofális, „sötét van itt, mint a pokolban”, ahol a rossz dúl. Az alig-alig világos jobbára árnyékos színpadon minden ocsmányság megtörténik. Elrettentő, már-már kétségbeejtő látni a kegyetlenség megnyilvánulásait: a katonák erőszakos áldozataivá váló öregek és nők megbecstelenítését; a nincstelenség jelenléte (csupán elrejtett cipó és szalonna darabka van) mellett az egyházüldözésre is történik verbális-vizuális szinten utalás: a nem lehet már szentmisére járni, a templomrobbantások említésével szövegesen, míg képileg a kivégzés előtt álló bibliát szorongató pap személye közvetíti. A mindvégig imát mormoló, Istenhez ragaszkodó egyházi személy imádságos viselkedése szemmel láthatóan idegesíti a katonát. Ugyanakkor ezen a ponton hangzik el a kommunista hatalom képviselőinek (Sztálin-Tito) istenítése is, a vörös csillag pedig a rendszerhez tartozó, kommunista hatalomhoz való hűséget jelzi.

Szépen nyomon követhető az előadásban az ideológiailag is terhelt piros-vörös szín motivikája, amely a vörös csillag jelzésen túl az életkioltásra utaló piros szalag szimbólumában a vér teátrális azonosítójaként is visszaköszön. A rendezés a realista színészi játék, finom utalások és vizuális hatások ötvözetéből bontja ki az agresszió borzalmait, az erőszak erőszakot szül elvét folyamatosan demonstrálva. Isten és ember iránti szeretetének jelét mutatja a férje életben tartásáért küzdő feleség mindent elkövető ereje, aki erőszak elszenvedését is vállalva a nők hősiességére világít rá. Ugyanakkor lelkierő nagysága is megmutatkozik, amikor a feleség meggyalázását végignéző férj haláltusájában (joggal) szitkozza neje megbecstelenítőit, aki káromló beszédének vétkességére figyelmezteti az életből távozó urát. Különböző hangszerek (tangóharmonika, furulya, kisdob) muzsikája szekvenálja az egymást követő jeleneteket, melyek közül líraisággal bír egy édesanya tortúrájának fia regimentbe való elengedése majd elveszítésének színpadi nyelvezete. A katonafiú történetét szépen megkomponált részekben ábrázolták: a toborzást jelképező, regimentbe hívó (baljóslatú) piros zászló intenzív lengetése, a fiú szülői háztól való búcsúvételét anyai ölelése jelzi. A fiú elestéről mozdulatokkal kiegészített katonadal s a fekete kavicsok alkotta sírhalomnál fiát sirató édesanya fájdalmas képe, mint audiovizuális információk közvetítenek. A társadalom széles körét érintették a kivégzések. A főjegyző börtönében töltött utolsó estéjére a bibliából jól ismert „utolsó vacsora” eledeleinek (kenyér-hal-bor) látványa is enged következtetni. A partizán főjegyzővel folytatott párbeszédében szemére veti a korábban elkövetett bűnösségét (zsidók lemészárolását). Az ellentétek kiéleződése a szülőföld kérdésénél éri el tetőpontját. A területi átrendezések következtében megváltozott helyzet társadalmi változást is maga után von. Az emberek könnyedén kerül(het)nek más szerepekbe: egyazon személyt láthatunk az áldozatok és a bűnösök csoportjában. Mindez a furcsaság ellenére nagyon élethű jelenség, hiszen ahol van jó, ott a rossz is megtalálható, csakúgy, mint az (emberi) világban; így válik a férjét sirató asszonyból rendkívül kemény, kegyetlenségekre is képes börtönparancsnoknő.

Az emberi kegyetlenség ábrázolásának csúcspontját a zárójelenetben éri el, ahol több ember ellen (kollektív bűnösség) elkövetett brutális bánásmód és az ellentétek párharca érvényesül. A Duna partvonalára felsorakoztatott pőrére vetkőztetett emberek nemi jegyüket takarva rettegve várják sorsuk alakulását. A pénzérmék feldobásával élet-halál játékot játszó partizánok revansot kívánnak venni a ’42-ben Újvidéken folyóba lőtt embereken. Az ártatlanságukat hangozató kivégzésre ítéltek egyre erőteljesebben éneklik a Boldog asszony anyánk kezdetű katolikus éneket, a partizáni triumvirátus pedig katonadallal ellensúlyozza az egykori himnuszt. Ezen jelenetben a partizánok halálának „piros szalagos” kavicshalomba történő elásós ábrázolása mellett az életkioltás az élesen világító fény(túlvilág?) felé néző embercsoport, mint világból való távozásának képével egészült ki. Ezt követően újra a kezdőjelentnél találjuk magunkat, amelyben Szirtes Ági visszaemlékezésének minden egyes szavával mintegy párhuzamosan peregnek előttünk újra a produkció képei. („Mik voltak bizony, bizony sok minden van, amit az ember nem is képes felfogni. Sok rossz emlék. Hogy mennyien meghaltak. Nagyon sokat kivégeztek.”)

Az egyes „fájdalomfüzérek” változó terjedelmű jeleneteivel rakhatjuk össze és kerülhetünk közelebb a történelem e vérvörös fejezetéhez. A játéktértől alig karnyújtásnyira ülve folyton azt éreztük tagjainkban, hogy mindannyiunkkal megtörténhet az erőszak határt nem ismerő (véres) borzalma.

 

Fotó: Lukács JánosFotó: Lukács JánosFotó: Lukács János