BÁNK BÁN: November 25-én doktorosítottak meg. Az volt ám aztán a ceremónia.

BIBERACH: Nocsak.

BÁNK BÁN: Bevezetője az volt, hogy rőf-, láb-, öl-mértéket kellett vennem, lemérnem a fej-, váll-, stb. bőségemet, az adatokat beküldenem. Az egyetemen tógába, palástba öltöztettek mindnyájunkat, aztán párba állva ünnepélyesen bevonultunk, diszkrét orgonamuzsika zengése közben.

PETUR: Beethoven Poco adaggiója igazán csak Poco adaggio volt a Kreutzer-szonátában, Beethoven opus 30. Nr. 3. G-dúr szonátájának utolsó tételében a Coda éles, szinkópázott basszusa népiessé vált, akár holmi falusi muzsikában; ezt a felfogást a legtöbb mai, elpuhult tolmácsolás figyelmen kívül hagyja.

BÁNK BÁN: Lángol arcomról a szégyen. Pontos utasítás volt: mikor nevemet mondják, fel kell állnom, mikor az elnök szózatát hozzám megkezdi, le kell vennem a tógát, mikor végére ér mondókájának, feléje kell indulnom, hogy az oklevelet átadja, közben hátamra akasztják a muzsika-rend rózsaszín bársonyszalagjait: aztán mehet vissza leülni.

PETUR: Jövének új alázatok.

BÁNK BÁN: Szerencsére nekünk, a kitüntetetteknek, beszélnünk nem kellett. Egy dékánféle előbeszédében rámutatott arra, milyen szép, hogy ebben a zavaros világban a Columbia Egyetem most, íme, a magyar puszták szülöttjének, Franciaország egyik fiának, Anglia egy tudósának, na és az Egyesült Államok egy tanárának megadhatja ezt a címet. (el)

TIBORC: Amint én látom a dolgot, egyelőre gondolni sem lehet a hazamenetelre.

PETUR (behívja a békétleneket): Jöjjetek, barátim! Jég dupla whiskyvel.

BÉKÉTELENEK (kar): Majd mink!

VENDÉGEK (külső kar): Fölszállott a gerle. Éljen soká!

PETUR: A magyar szabadság!

BÉKÉTLENEK (kar): Éljen soká!

(Udvarmester belép, az udvar tagjai és a vendégek követik)

UDVARMESTER: Utolsó tánc!

VENDÉGEK (kar): Három a tánc, három a tánc. Haj! Három a tánc halálig, három a tánc halálig!

OTTÓ (Melindához): Ritmus-problémákról, primitív népi hegedűsökről beszélt, akik hegedűjük A-húrját G-re hangolják; dudamotívumok feljegyzéseit mutatta... és amikor ilyen pihenők után visszatértünk a műsorszámok próbálásához, mintha elfelejtettük volna az idők folyamán felgyülemlett hagyományos sallangokat, melyek eltorzítják a zenei szövegek szépségét!

MELINDA: Hallgass, vakmerő!

GERTRUD: Mennyire igazolja a régi mondást, mely szerint senki sem próféta saját hazájában?

OTTÓ: Ó, látod, nem hallom, olyan halkan szól.

BIBERACH: Így elriasztod, hercegem…

PETUR: Szilárdul állj, szilárdul állj, magyar!

UDVARHÖLGYEK (kar): Mi lesz ebből, mi lesz ebből, mire a levelek lehullnak?

BÉKÉTLENEK (kar): Nem tűrjük el tovább.

VENDÉGEK (kar): Szilárdul állj, magyar, tevéled ég vagyon. Joguknak oltalmában újra él a hon.

BÉKÉTLENEK (kar): De árva nemzetünk az úr nem hagyja el!

UDVARHÖLGYEK (kar): Királyi asszonyunk, csak hozzád hű a nép!

MELINDA: Holnap, ki tudja, holnap látsz-e még?

GERTRUD (Melindához): Majd megvigasztalódsz!