Spanyolnátha művészeti folyóirat

Turczi István

Bibinke és a turcifű*

Turczi István

Turc Romániában, a partiumi Szatmár megyében fekvő kis település, Kányaházától északnyugatra, Nagygérce és Batarcs között. Nevét az oklevelek már 1378-ban említik. Hajdan arany- és ezüstbányáiról, majd ízes szilvájáról volt ismeretes. Újabban a községet körülvevő hegyes-völgyes területeken hatalmas foltokban fellelhető turcifű okán emlegetik. A fészkes virágúak családjába tartozó aranyvessző nemzetség tagjai közül Európa keleti felében honos évelő növény tápértékben igen gazdag, gyógyító képességét már korán felismerték. Görcsoldó, emésztést elősegítő, máj- és epeműködést serkentő, vizelethajtó, valamint triterpén komponensei által gyulladás- és begyulladáscsökkentő hatása orvosilag alátámasztott. Valamennyi részén találhatók keserűanyagok, amelyek gyökerének értékes hatóanyagával, az iunulinnal együtt szellemi ínség idején erősítik a művészek, értelmiségiek, és más kasza-kapakerülők megmaradási képességét. A turcifű nagyobb mennyiségben bódító hatású (lásd még Kaliforniai kakukkmák), de erről egy másik leírás szól részletesebben.

Bibinke itt abbahagyja az olvasást, és felnéz. Elkél a turcifű, mióta Bibinke fél a lélek tükrét zárni ott. Fáradtak lennénk, sóhajt, vagy mások fáradtsága vetül az arcunkra, nem tudni. Hiába álmodunk, szépet vagy rémet, végül megtelepszünk a véglegesben. Mindig minden most van. Csak folytatódik, se eleje, se vége. Vanás van, nincsben levés, út a semmiből a Semmibe. Egyedül is, együtt is egyre bonyolultabb. Meddig merészkedjen el, aki tudja, hogy megszűnnek a helyszínek mögötte, mint az árnyékok, melyek nem tartoznak az éjszakához? Meddig merészkedjen el, aki szóban, képben a létezés-szakmát gyakorolja, előre-vissza emlékezik, és rájön: nem felejt. Emlékmakettek közt bolyong, radnótázik, rozézik, tintanyomon halad, színházba réved, avatót rombol, csoportosan méregtelenít, azt skandálja, hogy ruszlik haza, közben amúri partilányok dalát szlengeti, Vackort küldi az ónodi vásárba, pornóektriszekről vizionál, és leveleket gyárt Spipin úrnak, Őrnádkőről Nagyváradra. Elkél a turcifű, mióta Bibinke fél a lélek tükrét zárni ott. Ráadásul tél van, lájtos tél, hó inkább csak a gyermekkor árokszéli csillámlásaiban.

Az idő is bámul, mint a kocsonya.

Hová lett belőlünk a táj? Miféle áldozatot kell bemutatnunk Tél Tábornok előtt, hogy visszatérjen a nagy fehérség? Kire figyeljünk, aki aztán visszafigyel? És mi jöhet még? Bibinke kérdezne, de nem kérdez, mert a kérdések öregítenek. A nagy horderejű provokációk korában élünk, jobb a sok kínos kérdést angyalésszel kicselezni. Hangulatjavító intézkedés gyanánt szóljanak helyettünk a szavak. Ahol megjelenik a veszély, ott előbukkan a menedék is. Téved, aki azt hiszi, minden direktben történik, és kihunytak a véletlenek.

Tehát áramlik a szó, a csak-ezen-a-nyelven-is-nehezen-fogható, az ártérben hömpölygő, árérzékeny Bibin-textúra. És a szó veszélyes hulladék. A szavakban ellátni egészen a belső havasokig. Onnan belátni az elhúzott függönyű, rosszul záródó kis ablakokon, ami beláthatatlan következményekkel jár. Onnan lelátni egészen a cipőnkig, a sárig, amiről hallomás, hogy cuppog. És hallani, ahogy a szavak kikaparják magukat a földből, és csalódottságukban felkiáltanak. Aztán körülülnek minket, és jajgatnak, mint a siratóasszonyok. Hisz ahogy Bibin mondaná, „sebek közepén új sebek vérződnek.”

Tél van, Bibinke sokatmondóan legyint, ha már nem bír a sötétséggel. Száraz a szeme, a torka, a színek is szárazan peregnek szeméből a képeire. Kint szárazan suhog a széldzseki, szárazan köhint a benzinturista, szárazan surrog a gázbovden és a hűtőmaszk, száraz a nőszag és a sírógörcs, a macskák közönye, száraz a főtiszt hangja, mikor Vass honvédet nyakasvezetővé lépteti elő, szárazan mozdul el a falsík, szárazan zizeg az űrlapundor és a közmétely. Az alvázakból nem marad csak rozsdakása.

Leokádiában éltem én is, mondja, de semmi túlbeszéd, ideje van a hallgatásnak. Elkél a turcifű, növekvő dózisokban, ha már úgy alakult, ahogy nem kellett volna. Csend, élet turcifűvel. Messze a termőhelyétől, jó, de aggódásra semmi ok, kihúzzuk majd ebből is az irodalmat. Mintha bármit is bizonyítani lehetne azzal, hogy ott van. Pontosabban itt és itt, ezzel és ezzel a címmel, ekkor és ekkor. Maradjunk ennyiben. Bibinke felemeli a fejét, pedig nem az a felemelős fajta, és a semmi vélt irányába figyel. A zsákjában persze turcifű lapul. Ha majd olyan pontra figyel, ami még nem foglalt, nincs láttamozva, amelyen nincs külsérelmi nyom, nem emlék-alakú és holt-biztos, akkor majd eljövök megint, és elmondom azt is.

 

 

*Elhangzott 2015. február 4-én, a Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria Feledy-házában