Spanyolnátha művészeti folyóirat

Nyerges Gábor Ádám

Lebegés

Szendi Nórának

Bizonyos űrtudományos híresztelések is megerősíteni

látszanak az eddig csak fű alatt terjedő reménységet,

melynek értelmében, bár a tudomány jelenlegi állása

szerint mindennek nem sok alapja van, két, ezidáig

(még társaságban is rendre) magányos, köztes terekben

bóklászló bolygó, mit ad isten, közös pályára állt, így

keringenek egymás körül, mely keringéstől mozgásuk

az eddig megfigyelhetővel szemben már soha többé

nem minősíthető majd becsületes szakember által,

mint eddig volt, zuhanásnak, helyváltoztatásuk sokkal

inkább lebegés, mégis, minden gondtalansága ellenére

tudatos irányultság valamiféle új, mindösszesen két

fős galaxis belső, kívülről kifürkészhetetlen és nehezen

leírható, bonyolult rendszerében. Mindazonáltal, ilyen

híresztelések terjedésekor persze minduntalan felmerül

a szkeptikusok részéről az a sajnálatos lehetőség is,

mely szerint mindez pusztán valaki álma, romantikus

képzelgéseinek áltudományos metaforikába öltöztetése,

s a “szerelembe eső bolygók” elmélete amúgy is rossz,

parttalan, habos közhelyek szülte giccs volna, elvégre

ilyen nincs és soha nem is lesz, csak űr van és magány,

amint azt nem egy űrteleszkóp felvételei is megerősítik,

ld. MAGÁNY_65103 és egyéb, vonatkozó, bizonyíték

értékű dokumentumok sorozatát. Ezek a felvételek, az

űrkutatő központok hivatalos pecsétjei által hitelesítve,

fekete alapon mutatják a nagy, büdös, fekete semmit,

(eleddig) megcáfolhatatlan bizonyítékaiként annak, amit

a közhiedelem el is fogadott megkérdőjelezhetetlenül,

nevezetesen, hogy semmi sincs és nem is érdemes más

irányú reményeket táplálni, vagy a MAGÁNY_65104-es

sorozatszámú űrfotó katalógus felvételein rendre

egymagukban szomorkodó, esetleg más bolygók

társaságában feszengő, kompromisszumokat kötő, de

valójában boldogtalanul pózoló égitestekről készült

felvételek és az azok alapján levont következtetések

általános érvényét kétségbe vonni, más irányú

kutatásokat végezni. Ezért hatottak hát olyan elsöprő

erővel az eleinte csak a bulvármédia olcsó trükkjeinek

tűnő, majd egyre több komoly, tudományos fórum

által is megerősíteni látszott híresztelések, melyek

alapján úgy tűnik, mégis van remény, hogy a jó isten

baszná meg, aki eddig mást terjesztett, természetesen

annak, a megbaszásnak a maga tudományos rendje és

módja szerint, tehát egy ellentanulmányt írva, messzebb

menő következmények nélkül (legfeljebb egy-egy

konferencia kávészünetében, fojtott indulatokkal lezajló,

mégis illedelmesen rövid lefolyású összevitatkozáson felül).

„A köztes tér már nem elválaszt, hanem összeköt bennünket!”

— harsogják immáron, fennállásuk óta először használt,

tucatnyi mosolygós emotikonnal (kettőspont és zárójel)

a legkomolyabb, legtekintélyesebb nemzetközi

szaklapok, s ezek nyomán a napi- és hetilapok is, hogy

akkor talán mégsem lesz világvége, sóhajtanak nagyokat

a cikkírókkal együtt a boldog, újságolvasó földlakók is,

a felettük és körüttük végtelen idők óta cikázó bolygók

udvarias, szolid kuncogása közepette, amik mindezt persze

már régóta tudták, csak elég nehéz ezekről szólni a

MAGÁNY... elnevezésű űrfotósorozat mindezidáig

teljesen félreértelmezett felvételein, így inkább csak

röhögnek a hülye újságolvasókon, meg főleg ezen a két

kis kamasz bolygón, melyek most, hogy végre és valahára,

mindig is egyfelé tartó pályáik összehangolódásával

egymásra találtak, maguk is éppoly meglepetten vidámak,

mint a hirtelen sokszorosára nőtt népszerűségű, minden

eddiginél nagyobb látogatottságú planetáriumokban

évődő, tökhülye, romantikus lelkületű földlakó civilek,

s elhiszik, ezek a kis hülyék, ezek az eddig mit sem tudó,

épp csak eszmélni kezdő kis égitestek, hogy valóban

tőlük és miattuk van remény, mert a Föld nevű helyen,

bizonyos, egyre több, komoly szakmai presztizzsel bíró

szaktudományos forrás által is megerősítve mostanában

az a hír járja, hogy egyenesen ők találták föl a szerelmet.