Te, szottyadt, ősz sztár a csillagrevűből!

Szeretem milliárd évedet, platinaszőke fényedet,

bagatell gravitációs mozgásod, durva súlyodat!

Hogy ragyogsz, hogy vagy!

Bazi csotrogány amazon,

Te már örökre vérszegény, vén Vénuszom

maradsz, túl a naptej-rendszeren.

Hallgatok Rád: reggel örülök, ha a Napot kerülöd,

remegek, ha fényméterekkel közelebb kerülsz,

homályos asztrologikus vezetési elveidet magamévá teszem.

Ha megmondanád, majd mi legyen

velem és ki odafenn! De máskülönben hallgass,

ne keress. Csak légy. Istentelenül messzi, porködben.

Kettő körül érzem igazán: hanyagolsz, a Földdel együtt kerülsz.

Kedden, mintha suttogtál volna, kinyílt

a fürdőszoba szellőzőnyílása, nem illant se be, se ki semmi.

Te roppant szuperfáklya, Te!

Pályád hát fel- és elfelé ível, de érzed,

nem számít, földi dolgokban

én nem fogok alád adni!

Meg volt írva más csillagokban:

Kedvesem hozzád hasonló,

de fiatal, földi, fényedet pöccre visszaveri.

Ne pislogj, Te gőgös-csöcsös szupergömb,

a Naprendszer-szintből ki nem szakadok!

Te égi csúcstest, roskatag fénykép,

tudod, csodállak, de menj a francba!

Őrült vagy és mégis bírlak, csodálkozlak

hajnalban, ha fenn vagyok,

mutatlak a sugárzó lánynak,

fényed alábbhagyod.

Napra nap bűvkörébe von,

egy hunyás és ki vagy oltva,

ahogy Nőm átragyog.

Te aszott Maca, élsz még, forogsz?

Hátad mögött a világporond,

előtted semmi, nyugvópontok, porpamacs.

Óriási idők elteltével

földkerek Nőmmel élünk örökké,

csókolva szórjuk a csillagokat.

Csukom a szemem, boldog vagyok,

csukja ő is, hogyne csukná.