Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zsille Gábor

A káprázatbeliekhez

Kérdezted, miként szabadulhatunk meg, hogyan kapcsolódhatunk az égbolthoz, az üstökök, űrmagvak mellé.

Felelem, hogy fogalmam sincs. Mindössze annyit tudok, hogy az imádság bársony hidat ver közénk és a mi kis káprázataink közé. Nem bánom, az imádság helyett mondhatod azt, hogy zöld álom. A közös lényeg a tér, a tudat határainak kiterjesztése, a csatlakozás egy végtelen, egy örök, egy mindannyiunkba kódolt idegrendszerre. Imádság közben egy ugródeszkán állunk, szemlélődni a magasban. A Nap varázsszóra megreked az égen, és érett aranyszínűre festi az ezerszer látott tájat. Van ott egy híd, mely az Átlényegülés lebegő partjához vezet. Van ott egy híd, melynek túlvégén olyan értelem tárul fel, melyet elképzelni sem tudtunk. Az idegpályákon minden az ellentétébe fordul, szétárad a fotoszintézis örömhíre. Szétáradnak a hullámok, és kivétel nélkül mindegyikünk együttérez a másikkal, és kigabalyodunk a testből, a térből, az időből, és a partot elhagyva elmerülünk a parttalanban, az örök imádságban.