Spanyolnátha művészeti folyóirat

Zelena András

Név(adás)-probléma
József Attila nevéről

Ha nincs név, akkor nem létezel; mondjuk ki egybehangzóan azzal az a memoriális tapogatózással, amely Ady Endrétől olvasható A Sion-hegy alattban: „Hogy hívnak téged, szép, öreg Úr, / Kihez mondottam sok imát?/ Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem”1. A névkimondás, a névpontosítás, a névkölcsönzés, a megszólítási gesztusok szoros összefüggésben állnak a teremtéssel, az Isten-ember viszonnyal, az Istenhez való hozzáállással. „Isten neve épp ezért a primitív népeknél gyakran csak a papok titka, s a be nem avatottak, még ha akarnák is, sem profanizálhatják.”2 A teremtéskor, születésekor kap nevet minden teremtmény. E biztonsági és bizonyossági élmény a társadalom, a közösség egyik legfontosabb igénye. Isten minden teremtményével, minden egyes emberrel személyes kapcsolatban kíván lenni. József Attila, aki Józsefi, Pista, Pucor, Néger, Mister, s szárszói fejfáján Atila(sic!) azonban nehezen tudott Istenhez és önmagához közel férkőzni.

A különc viselkedésű József Attiláról Saitos Gyulától tudjuk: diáktársai azért illették a „Mister” gúnynévvel,3 mert gyakran füllentett gyerektársainak Jolán nővéréről (akit akkor már Lucie-nak kellett szólítani), és annak külföldi szerepléseiről. Azt is hozzáköltötte az elmondottakhoz, hogy majd ő is elutazhat Angliába.4 Innen ered nevének állandó díszítő jelzője, a Mister. Mikor pedig jó étvággyal evett, a Pucor gúnynevet kapta. Később pedig a Néger nevet, mert néhány társa dacból összekente őt éjszaka. Egyre gyakoribbak lettek a Mister-bosszantások, a Pucor-gyomrozások, a Négerüldözések, de a testnevelésből felmentett Attila vállalta a verekedést is.5 Népszerűtlenségét tetőzte, hogy tanárai nagy hallgatóság előtt dicsérték, szorgalmát és tehetségét kiemelték, így a többiek hamar ráaggatták a stréber jelzőt.

Az 1927-ben írt Bevezető az önprezentálás és poétai vallomástétel játékos és parodisztikus apropója, ahol a Lidi név Jolánra vonatkozik — mint erre Tverdota György utal a témával kapcsolatos tanulmányában6 —, a beszélő önmagát „Batu khán pesti rokonának” nevezi. Ez egyszerre jelent a népcsoporttal való azonosulást és önmeghatározást, valamint a konkrét léthelyzet (pesti lakhely) felvillantását. Az „én, József Attila, itt vagyok!”7 sor már pontosan megadja a vers referenciáját: minden eddig használt jelző és tulajdonnév a művészi mivoltra játszik rá, felékesíti, egyre ismerősebbé avatja a szubjektumot. Valójában azzal, hogy a szerző a saját maga életrajzi adatait (Lidi néném öccse, kenyéren élt) kölcsönzi a lírai alany felépítéséhez, egyúttal általános érvényű szociális, egzisztenciális jelenségek leszűrődéseire vet világot. A nélkülözés-sorozatok nem József Attila életének kizárólagos tanulságát jelentették, hanem annak a környezetnek az alulnézeti panorámáját csúfították, amelybe született, és amelyet olyan sokat látott. Magyar Miklós korszakokat áttekintő, összefoglaló tanulmányában8 a személyiség elhalványulásának folyamatáról ad leírást, s eközben a név narratológiai funkciójának megváltozását írja le. Ezzel párhuzamosan érdemes hosszabb kitérőt tenni a név narratológiai funkciójával és a személyiség elhalványulásának folyamatával kapcsolatosan, hiszen ezeknek a kérdéseknek rangos szerepe volt József Attila egész életében és költészetében. Saját nevével összefüggő viszonyát Ilia Mihály találóan „névkín-jelenségnek” nevezte egyetemi előadásaiban,9 magam ezt a szóhasználatot követem. Természetesen ez a fogalomhasználat jól illeszthető Tverdota György „névvarázs”-fogalmához is, ugyanis a névvarázs és a névkín alapjaiban meghatározta József Attila önteremtés témájú verseit, mind pedig az Istenhez és az apjához való viszonyát. Ennek a szituáltságnak a fényében érdemes újragondolni a költő többes névvariánsait. Már csak azért is, mert döntően befolyásolhatták az önmegszólítás hangütéseit, az Istenkeresést és az apai példával összefüggő identifikációs gyakorlatot. Nevének előforduló változatai (Józsefi, József, majd Attila helyett Pista, s végül szárszói, első fejfáján Atila [sic!]) a kognitív struktúrákat, mentális állapotokat hathatósan átrendezték. Elemi népiskolai bizonyítványából (1915. május 31.) tudható, hogy Józsefi Attilaként kapott bizonyítványt. Öcsödön nevével kapcsolatosan drasztikus sokkhatás érte, hiszen a nevelőapja Pistának bélyegezte, mert azt állította, Attila név nem létezik. Tverdota György A névadás poétikája című tanulmányában a Curriculum vitae-ből és egy, A hetedik című verset kommentáló interjúrészletből idézve világítja meg a költő „magyar szavakhoz fűződő bensőséges viszonyát”.10 Keresztnevének jelentőségére a költő kisiskolás korában ráérzett: „A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila hun királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe”.11 Neve túlságosan előkelőnek számított arrafelé, hiszen az öcsödi parasztemberek szokásaival ellentétben inkább az értelmiség körében dívott a használata. Sokan közülük párhuzamba is vonták őt a hun királlyal, s a „kifejezés eredetileg azt jelentette, hogy pusztító hadjáratai miatt a korabeli keresztények a bűnöket megtorló, bosszúálló isten eszközét látták a félelmetes nomád uralkodóban. A kifejezés legkorábbi parafrázisa Juhász Gyulától ered, aki kedves tanítványáról rajzolt karikatúrája alá írta: „Attila, Ibsen ostora”.12 Darvas Róbert így magyarázta: „a költő nevében egy szent és egy hadvezér fog kezet”.13 Tverdota Györgynek a név-élmény körének tágítására vonatkozó értékes szempontjai ekképpen összegződnek: „A költő nyelvi tudata e név-öntudat körül látszik kristályosodni”;14 illetve ugyanő figyelmeztet: „Az ’Attila’ név az „én”-nek, az egyes szám első személyű személyes névmásnak, a lírai költészet hagyományos centrumának valós, konkrét alakja”.15

Az önnarráció, saját nevének mágikus alapú belefoglalása a költeményeibe már pályájának elején foglalkoztatta József Attilát. Miért is ne izgatta volna, hiszen magunk azonosítására igen megfelelő lehetőség saját nevünk szubjektumalkotó potenciáljának kiaknázása, a különböző nevekkel való önilletések képességének fejlesztése.
A humán kognícióból levezethető általános gyakorlat, hogy hajlamosak vagyunk mindennek nevet adni, előszeretettel megszemélyesíteni a tárgyakat, a növényeket, az állatokat, a többieket magunkhoz hasonlíthatónak tekintjük, azaz olyanoknak, akiknek és amiknek velünk majdnem egyező mentális állapotaik vannak (vágyak, vélekedések, hitek, célok és szándékok). A költő nevének variációs elmozdulásai (Józsefi, József, majd Attila helyett Pista, s végül fejfáján Atila [sic!]) voltaképpen a versbeli szubjektum meghatározó élményeként, mentális állapotokat befolyásoló tényezőkként értelmezhetők. Tverdota György tanulmányaiban, könyveiben kimerítő alapossággal tárgyalta e témakört, s remélem, a névkín-trauma bevonása a vizsgálódás homlokterébe további termékeny meglátásokat eredményezhet. A „szavak halásza” fogalmi összekapcsolás ideillesztésével a szavak és a név szerepét emelném ki ezúttal. Szavak halászának lenni már-már biblikus mértékű igény és törekvés. Tevékenykedni egy olyan álombéli tóban, ahol mindig akad valami a horogra, s a bő zsákmányt kifogó olyan sorrendben és módon kapcsolhatja össze vagy fűzheti egymáshoz szerzeményeit, ahogyan azt jónak, a legjobbnak látja. József Attila ilyen halásznak tekinti a költőt. Nézetrendszerében szavak halászának lenni annyi, mint a legmegfelelőbb és legkiérleltebb alkotóelemekből válogató építészmérnökként dolgozni, miközben a létrehozás a tanítás és a gyönyörködtetés antikos ihletésével jár együtt. Arról az emberről szólna eme önmetaforizáció, akinek személyes köze van minden dologhoz, jelenséghez. Aki úgy figyel a szavakra, mintha állandóan a saját nevét hallaná. Párizsból való hazaérkezésekor érzett így József Attila: „Az utcán, amikor magyar szót hallottam, lépten-nyomon megfordultam, mintha minden szó ez lett volna: Attila, Attila”.16

A költő számára végzetes fordulat volt, hogy amikor apja elhagyta a családot, nem tudta koordinálni az eseményeket. Ebből következik, hogy cselekedetét megérteni sem tudta, képtelen volt vele azonosulni, hiába próbált a maga számára magyarázatokat találni. Istenhez fűződő élményei pedig kísértetiesen hasonlítottak az apjához kötődő emlékeihez, impresszióihoz. Ez a befolyásolhatatlanság és hiányérzet viszont nem pusztán a versekben megnyilvánuló lírai alany problémájaként sugárzott ki, hanem a közösségiként is, a ’hiány-én’ megteremtésével párhuzamosan a ’közösség hiány-énje’ egyaránt megteremtődött. A szövegeket létrehozó biografikus személy egyébként is eltérő névalakzatokat (Józsefi /József/ Attila és Pista) tudhatott magáénak. E traumája nem számított egyedinek; a kor csonka családokban élő gyermekének fájdalma a grammatikai személy egalitariánus sors- és létélményévé tágult. A névkölcsönzés jelenségére gondosan rávilágító Tverdota György, a versbéli példák sorolását követően summázza, hogy József Attila gondolkodását a névöntudat és névtudat tematizálja.17

A tudatelméleti jártasság elemei az önreflexióban és a szabályozott társas cselekedetekben egyaránt működtethetők, hiszen képesek vagyunk azonosulni a társainkkal, ez pedig a biztosabb megértést szolgálja. Amikor József Attilát és a családot apja elhagyta, megszüntette azt a lehetőséget, hogy gyermeke a család védőburkában megtanulja felismerni, vezérelni és manipulálni mások szándékait. A saját névhez és személyiséghez tapadó kitaszítottságból következik az univerzális egyedüllét, „s ahogy a gyermek esetében a névvarázs-hit szabályosan termelődik újra, úgy kedvez a mágikus nyelvi magatartás kifejlődésének minden olyan lelkiállapot, amely a kóros felé hajlik el”.18 Ambivalencia ez, mivel mások meg nem értése szemben áll a közösségi szemlélettel. A magát és másokat sem megérteni tudó szubjektum teljes szétmorzsolódásának leszünk tanúi, amely már materiális szinten szétrepedezett (az éhezés, a nyomorgás miatt), s úgy látszik, ez a költészetében teljes erővel felszínre tört. Verseiben az én-maradványok megtartásával talán éppen ezt a testi, lelki, szellemi széttagolódást próbálta kordában tartani. Az önmagát és ezzel együtt a másokat szolgáló megértés igénye motiválta és hatotta át legtöbb alkotását.

A gyermeklélektannal foglalkozó szakemberek szerint minden gyermeknek szüksége van életében az állandóságra, a biztos pontokra. Ilyen a meghitt családi légkör, az anya és az apa szilárd modellje, a ragaszkodás a társakhoz. A stabil pillérek felsorolásból azért maradt ki a családnév állandóságának szükségessége, mivel ez az esetek legtöbbjében evidenciaszerű. Míg a szavak, a kijelentések mind-mind elbizonytalanítanak, a vezeték- és keresztnevek ezzel szemben egyedjelölő, kiválasztó szereppel bírnak.

A név jelentőségének, illetve jelentéktelenségének dilemmái, az önprezentálás kísérletei végigvonulnak József Attila életén és munkásságán. Egyik utolsó versében nem véletlenül említődik e nevéhez fűződő kívánság: „Íme, hát megleltem hazámat,/ a földet, ahol nevemet/ hibátlanul írják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet.”19 A sors kíméletlen fintora, a történelem kegyetlen játéka, hogy a versszöveg intenciói ellenére a balatonszárszói temetésekor a József Atila (sic!) névalakot vésték a fejfájára. (Balatonszárszó József Attila első nyughelye, későbbi exhumálták a földi maradványokat és újratemették a Kerepesi Sírkertben.)20

 

1 ADY Endre: A Sion-hegy alatt. Nyugat, 1908. január 1. I. 36–37.
2 ZLINSZKY Aladár: A névvarázs. Helikon 1992/3-4, 466-473.
3 Lásd SAITOS Gyula: József Attila Makón. Magvető Kiadó, Budapest, 1964, 18.
4 Uo. 17.
5 Uo. 24.
6 Vö. TVERDOTA György: A névvarázs poétikája. In: Helikon, 1992/3-4, 415.
7 JAÖV I. 525.
8 Lásd MAGYAR Miklós: Hős, név, névmás. Helikon 1992/3-4, 421.
9 Ilia Mihály: „név-kín” jelenség: szóbeli közlés
10 TVERDOTA György: A névvarázs poétikája. In: Helikon, 1992/3-4, 410-420.
11 JÓZSEF Attila: Curriculum Vitae. JAÖM 4. kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1967. 34-35.
12 Uo.
13 DARVAS Róbert: Rögtönzés. Színházi Élet. 1935. április 21-27. 194.
14 TVERDOTA György: A névvarázs poétikája. In: Helikon, 1992/3-4, 412.
15 Uo.412.
16 MOLNÁR Tibor: Beszélgetés a magyar Panait Istratival. Brassói Lapok 1936. júl. 5.
17 Vö. TVERDOTA György: A névvarázs poétikája. In: Helikon, XXXVIII. évfolyam 1992/3-4, 415.
18 Uo. 415.
19 JAÖV II. 504.
20 Nyughely: Kerepesi temető: 35-2-59.