Spanyolnátha művészeti folyóirat

Varga Lilla

Szür-reál

Tiszaörs emlékére („hapci”)
2015. 07. 20-23.

Jégkockát nyalogató
meleg estében ott kint,
valahol vidéken költőnk épp
valami melegvizes medence
lépcsőjén csöpögve bámulja
őt, a nagy mellű nőt,
aki megcsúszva orra előtt,
buggyantja ki a lényeget,
aprócska sikoly
− a méretes baleset felett,
költőnk szeme kigúvad,
kezében a műanyag pohár
kacarászva izzadja a száraz vöröst,
− egy cseppje az égen,
a bukó hold szelete lekacsint
valami képzelt háztető mögött,
költőnk csalódottan csöpög,
mikor őt, a nagymellű nőt,
szintén elnyeli a leszálló
− éjszaka.

Ébredés

Ott ül az a macska a pincében a törött fűnyíró felett,
a polcon feketén csak az arca −
de ahogy beljebb lépsz,
és meglátod sárgán fénylő szemét,
már a keménykalap a fején az,
ami megállásra késztet,
a cigi a szádból a nyirkos padlón végzi,
ablakkeret árnyéka vetül − ahogy emeli mancsát,
már a csíkos pizsama kék foltját is kiveszed,
kitátja száját −
szinte látod a hegyes fogak mosolyát,
bal lábad emeled − a menekülés szele
teleszívja tüdejed,
de csak por, doh, vízszag jut
és ott maradsz vele,
a keménykalap a földre gurul a lábadhoz,
egészen oda vándorol,
a macska kényelmesen leszökken
− és el −,
csak a csönd marad,
a kalap árnyéka a félcipőn,
izzadt ébredés a takaró alatt.

Tájkép

Kopott kék Trabanton fekszem,
− bent az erdő közepén −
pereg a tenyerem alatt a festék,
hozzátapad meztelen combomhoz is,
csukott szemem előtt a nap
rongyfoszlányokat kerget,
Isten gyermekkezei valahol
hozzámérnek,
kutatva keresik teremtésének
értelmét − fent és lent,
valami között és bent,
mikor elunja − kuncogva eloldalog,
én meg,
persze,
ott maradok a szakadt,
kék Trabant némaságát sóhajtva,
gyermektelen.