Spanyolnátha művészeti folyóirat

Petőcz András

Publikáció-e az, ami nem az?

Az író, a művész, az alkotó egyik elsőrendű célja művének a megmutatása, felmutatása, vagyis a publikáció. Bűvös szó, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ami nem jelenik meg, az nem is létezik, és kétségtelenül így is van sok szempontból, vagyis létezésünk alapjának tekintjük a megjelenést, a publikációt. Ennek ellentmondani látszik néhány világirodalmi példa. Bulgakov híres regényében, a Mester és Margaritában a Mester hiába égeti el a kéziratot, a kézirat nem tud elégni, ha egyszer megszületett, akkor már létezik, ezt mondja Woland, a különös „professzor”, aki mintegy „pártfogásába veszi” a Mestert. Itt, Bulgakov esetében, a kézirat megszületése a cél, és annak esetleges fiókban maradása — mint számos, illegálisan terjedő kézirat a diktatórikus időkben —, nem tragédia. Valamiképpen terjed az a kézirat, része lesz kulturális, társadalmi mindennapjainknak, ha egyszer megszületett, üzeni Bulgakov a regényében a diktatórikus, pártállami időkre célozva.
Hasonló eset, mikor is a publikálatlan kézirat már önmagában igen komoly viharokat okozott, számtalan volt abban a korszakban, amikor a sajtó, illetve a publikálás szabadsága nem volt általános, hiszen állami monopóliumnak számított, szerkesztők és nem hivatalos cenzorok ellenőriztek mindent. A hetvenes években például besúgók hada, illetve maga a titkosrendőrség nyomozott olyan kéziratok után, mint a Konrád György és Szelényi Iván által megírt politikai nagyesszé, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című munka. Ma már nevetségesnek tűnik, hogy házkutatásokat tartottak azért, hogy egy-egy gépelt kéziratot megszerezzenek azok a rendőrök, akiknek a politikai elhárítás embereiként ez volt a feladatuk. Konkrét példa az említett művel kapcsolatban: volt, hogy gázfűtésesre átalakított cserépkályhából szedték elő a kéziratot, ami a gázégő mögé volt elrejtve, és a kéziratot rejtegető komoly büntetést kapott.
Meg nem jelent kézirat is tudott tehát viharokat okozni egy olyan korszakban, amely ma már történelem.
Ugyanakkor az író, az alkotó egyik legnagyobb félelme mégis az, hogy a műve kéziratban marad, nem kerül nyilvánosságra. A publikáció alapcél — általában —, munkánk megmutatása, nyilvánosságra hozatala része az alkotói folyamatnak, az esetek igen nagy többségében. Ottlik Géza egy helyen így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „Próza az, ami megjelenik”. Vagyis, fordíthatjuk le Ottlik szavait, ami nem jelenik meg, az nem létezik.
A hetvenes években a fiatal írók legfontosabb törekvése éppen ez volt, vagyis az, hogy önmagukat valamilyen publikációs fórumon meg tudják mutatni. Ez okozta az egyik legnagyobb bosszúságot és fejtörést az akkori, pártállami kultúrpolitikának, az, hogy az újabb és újabb generációk tagjai mind-mind újabb és újabb folyóiratot, fórumot követeltek önmaguknak, ilyen módon akartak volna egyrészt integrálódni a hazai irodalmi, művészeti életbe, másrészt pedig egyéni arcukat, törekvéseiket felmutatni. Mindez komoly kihívás volt a zárt pártállami struktúrának, amelyik pontosan tudta, hogy az információ szabad áramlása veszélyes lehet a zárt rendszerre, ez önmagában nyitottságot, az álláspontok sokszínűségének és ütköztetésének lehetőségét jelenti, amit a pártállami rendszer nem fogadhat el.
Az alulról jövő kezdeményezéseknek, a generációk nyomásgyakorlásának aztán sokféle módon született eredménye: nagy harcok árán létrejött a Mozgó Világ című folyóirat a hetvenes években, a nyolcvanas évek elején elindulhatott a JAK-füzetek sorozata, ezek mint „hivatalos” fórumok próbáltak választ adni az alulról érkező generációs nyomásra, illetve megjelentek bizonyos „félhivatalos”, tehát kis példányszámú, de nem illegális kiadványok, mint például az ELTE Bölcsészettudományi Karán — szerkesztésemben — a Jelenlét, illetve a Medvetánc című kiadványok. Ezek is a különböző generációs törekvések kifejeződései voltak, és látványosan megmutatták, hogy az a típusú információs tér, amit a nyolcvanas években a pártállam keretei között a kultúrpolitika biztosítani tudott, meglehetősen szűkös, elégtelen, nem ad perspektívát, megoldást a mindenkori fiatal irodalom és művészet számára.
Éppen az információs tér szűkössége miatt jelent meg a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a közlés új formája, a szamizdat. A szamizdat, vagyis az engedély nélkül megjelentetett kiadvány valójában csak nagyon szűk körhöz jutott el, valódi terjesztői hálózata — a megjelenési forma jellegéből adódóan — nem volt, vagyis — hivatalos értelemben — ezek az itt napvilágra került munkák meg sem jelentek, nem kerültek be a könyvtári rendszerekbe, a könyvesboltokba, legálisan nem voltak megvásárolhatóak.
Az itt megjelent szerzők mégis arról beszéltek, hogy publikálták a műveiket, vagyis nyilvánosságra hozták, terjesztették. És az itt megjelent műveknek valódi mérhető hatásuk is volt, mint minden jó értelemben vett publikációnak.
Magam is, fiatal szerzőként a publikáció, a megjelenés problémájával szembenézve próbáltam lehetőséget kapni, munkáim nyilvánosságra hozatala volt az az egyik alapkérdésem, amit meg akartam oldani, méghozzá mindenáron. Ezért jelentettem meg 1983-ban az Összegyűjtött tyroclonista versek című kis füzetemet, fénymásolásos technikával, mintegy 100 példányban, szamizdatként. A történet megértéséhez tudni kell, tudni érdemes, hogy az adott korszakban korántsem volt egyszerű ilyen jellegű kiadványt készíteni, egyrészt teljesen illegális volt, aminek akár büntetőjogi következményei is lehettek volna, másrészt a nyomdatechnika nem volt legálisan elérhető, az adott korszakban fénymásológépekhez hozzájutni nem volt egyszerű, sőt, gyakorlatilag lehetetlen volt. A szamizdatok általában nem is feltétlenül fénymásolóval készültek, hanem úgynevezett szitanyomással, amely technika — egy vászonra lyuggatott szövegfelület, amin keresztül festéket nyomunk át papírra — nem volt éppen olvasóbarát, a betűk gyakran elfolytak, néha olvashatatlan szavakat produkálva. A szitanyomás mellett még a stencil jelent meg, mint a szamizdatkészítés egyik alternatívája, de stencilpapírhoz, lévén az is állami monopólium, hozzájutni gyakorlatilag lehetetlen volt. Én — baráti kapcsolatnak köszönhetően — illegálisan hozzájutottam fénymásolási lehetőséghez, 1983-ban, egészen pontosan odaadhattam egypéldányos, gépelt papírlapjaimat valakinek, aki a munkahelyén, munkaidőn túl, komoly pénzért lefénymásolta 100 példányban a munkáimat, amit aztán tűzőgéppel összekapcsoztam. Így született meg az 1983-as szamizdatom, amit egyébként a „kommunikáció éve” tiszteletére adtam ki, rá is írtam ezt a kiadványomra, mert történetesen az ENSZ azt az évet a kommunikációnak szentelte.
Hasonló módon született meg aztán, szintén 1983-ban, a Médium-Art című füzetsorozat, amit már „folyóiratnak” neveztem, és amelyben a korszak általam fontosnak tartott szerzői publikáltak, Szilágyi Ákos, Garaczi László, Erdély Miklós, Nagy Pál, Bujdosó Alpár, Háy János és még sokan mások. Ez a füzetsorozat 1986-ban jelent meg utoljára, illetve aztán ezen a néven megjelent egy vizuális költészeti antológia, Médium-Art néven, 1990-ben, szinten az én szerkesztésemben, de ez már hivatalos, legális kiadvány volt, a Magvető adta ki, az akkori JAK-füzetek sorozat keretében.
Az adott korban ezek a fénymásolásos kis kiadványok mind-mind illegálisak voltak, és mindegyik mégis valódi publikáció volt. Publikáció, amely hatással volt az akkori kulturális életre. Ahogy mondtam, ezek rendkívül kis példányszámú kiadványok voltak, általában 100 példányban jelentek meg mindössze, viszont ahhoz a válogatott közönséghez jutottak el, amelyik meghatározó volt az adott korszakban, így a hatása mérhető volt, ezért is mondhatjuk azt, hogy valódi publikációról beszélünk az ő esetükben. Én magam kifejezetten vigyáztam arra, hogy a kiadványaim eljussanak az általam fontosnak tartott szakmabeliekhez, ezzel is üzenve saját magamról, saját tevékenységemről, és őket mintegy reakcióra, válaszra sarkallva. Hiszen — és ezt nem árt hangsúlyozni — az irodalom, a művészet valójában kommunikáció, a művek, a műalkotások egy-egy kommunikációs felületen jelennek meg, és közlés, az információ átadásának igénye jellemzi őket. Ugyanakkor, és ez is nagyon fontos, nem egyszerűen kommunikációs térben mozognak ezek az alkotások, hanem mindig dialógus részesei is, vagyis, publikáció akkor történik, ha egy műalkotás meg tud jelenni a kommunikációs térben, és dialógusra képes, vagyis, az adott kommunikációs tér része a dialógusnak. És, ha dialógusról beszélünk, akkor szakmai és — illetve olykor és/vagy — olvasói, befogadói dialógust is említenünk kell. Ami azt is jelenti, hogy meg kell különböztetnünk szakmai, illetve befogadói dialógust, az utóbbi sokszor egyoldalú, a műre valódi reakció nem érkezik a csak befogadói oldalról.
A szamizdatban megjelent kulturális kiadványok, mint a Médium-Art, részei lettek a kommunikációs térnek, hiszen megjelentek, és ezen belül részesei lettek a szakmai dialógusnak, ezért hatni tudtak, vagyis igazi publikációkról beszélhetünk az ő esetükben. Ezzel szemben viszont — mivel illegálisak voltak — nem lettek részesei a csak olvasói, csak befogadói dialógusnak, ez kétségtelen veszteség, de nem érinti publikációs jellegüket, vagyis azt a tényt, hogy képesek voltak, és történetileg képesek ma is, hatást kifejteni, dialógust provokálni. Egy adott kor csodálatos termékei tehát, amely termékek ma már nem előállíthatóak, ahogy az adott kor sem tér vissza többé abban a formában.
Ma egészen más a helyzet, látszólag minden jobb, minden egyszerűbb. A kommunikációs tér mindenki számára adott és nyitott, nincsenek adminisztratív akadályok, bárki, bármit kinyomtathat, ki sem kell nyomtatnia, ott van az internet, a legegyszerűbb kommunikációs tér, ahol bárki bárkinek üzenhet, műveket oszthat meg, nincs tehát szükség mindenféle furfangos módszerekre, hogy versünket, novellánkat, beszkennelt képzőművészeti alkotásunkat, vagy zenei szerzeményünket megosszuk a közönséggel. A kommunikációs tér adott, legfeljebb pénz kérdése az, hogy mikor, milyen művet teszek közzé, de valójában pénz kérdése sem, hiszen egy-egy blogot elindítani, ehhez nem kell nagy befektetés. Az adott blogra műveket felhelyezni szintén nem jelent igazi kihívást.
Mégis, joggal felvetődik a kérdés, hogy ezek, az adott kommunikációs térben megjelenő munkák valóban publikációk-e, hasonlóan például a nyolcvanas évek kis példányszámú és illegális, szamizdat kiadványaihoz? Mit tegyen az a fiatal szerző, aki ma nehezen tud integrálódni az adott kulturális közegben, nehezen tudja önmagát, illetve művét megmutatni, és ezáltal nehezen tud érvényesülni? Lépjen be a mindenki számára adott kommunikációs térbe, az internet, az online világába, és ezáltal próbáljon elismertséget, szakmai és olvasói visszajelzéseket szerezni? Megfelelő perspektíva, valódi kifutási lehetőség ez a fiatal, ismeretlen szerző számára?
Az interneten, az online világban számos blog létezik, újabb és újabb publikációk látnak napvilágot, pontosabban elektronikus világot. Elképesztő mennyiségű vers és novella tűnik fel nap mint nap, az önjelölt fiatal és kevésbé fiatal szerzők elárasztják irodalmi vagy képzőművészeti munkásságukkal a netet. A kommunikációs térben feltűnnek ezek a munkák, és aztán visszhangtalanul tűnnek tova, sokszor még a csak olvasói, csak befogadói dialógus sem jön létre. Publikációknak nevezhetjük-e azokat a műveket, amelyek ilyen módon tűnnek fel a blogokon, vagy a közösségi oldalakon? És ha létrejön egyfajta befogadói dialógus, vagyis az adott szerző adott műve büszkélkedhet azzal, hogy kapott negyven, ötven vagy százötven lájkot, akkor beszélhetünk-e valódi publikációról? Mit jelent a publikáció napjainkban? Olyan — látszólag egyszerű — kérdések ezek, amelyekre nem is olyan könnyű válaszolni.
Mielőtt ezekre a kérdésekre válaszolnánk, egy téveszmét el kell oszlatnunk. Azt a téveszmét, hogy az irodalom, vagy a művészet általában valamiféle „magányos” tevékenység lenne. Valójában a szakmai dialógus megvalósulásának éppen az az alapja, hogy a művek, a szerzők egymásra reagálnak, viszonyul egyik a másikhoz. Ilyen értelemben semmiképpen sem nevezhetjük az írást, vagy akár bármelyik művészeti tevékenységet „magányos” munkálkodásnak, a művészeti dialógus, a szakmai dialógus létrejötte minden ilyen jellegű tevékenységnél alapvető elvárás. Magukat az alkotásokat, magukat az alkotókat is valamiféle kapcsolatrendszerben értékeljük, elemezzük, akár a jelenben tesszük ezt, akár történetileg vizsgálódunk. Akkor, amikor egy-egy műalkotás vagy szerző megjelenik egy-egy adott kommunikációs térben, az is a vizsgálat tárgyát képezi, hogy miféle közösségi térben tűnik fel az adott mű, az adott szerző. A kommunikációs tér az alap, ehhez kapcsolódik a közösségi tér, amely már értékel, és ettől függ, hogy a szakmai dialógus, amely a valódi publikációt jelenti, létrejön-e.
A közösségi tér milyensége tehát önmagában már hátteret ad, egyben értékel is. Ennek köszönhető, hogy a nagy múltú fórumok, mint a Tiszatáj, az Élet és Irodalom, az Alföld, a Forrás, a Kortárs, ezek önmagukban azt jelentik, hogy az adott szerző művével belépett a szakmai dialógusba, vagyis megjelenése valódi publikáció, hiszen egy adott szakmai közösség értékeli az adott szerzőt, azáltal, hogy közli. Nyilvánvalóan igaz ez az újabb, kisebb múlttal rendelkező, de már tekintélyt kivívott lapokra is, vagy online folyóiratokra, mint amilyen a Litera, a Librarius vagy a Spanyolnátha. Ezek is olyan szakmai közösséget alkotnak, amelyekben a megjelent mű részévé válik a szakmai dialógusnak, ezáltal valódi publikációról beszélhetünk. Hiszen ebben az esetben is egy közösség fogadja be az adott alkotót és művét, és — a közlés által — a sajátjaként ismeri azt el, tehát értékítéletet mond.
Mindezek alapján azt is kijelenthetjük, hogy önmagában a kommunikációs térben, vagyis az online felületen megjelenő alkotás még nem publikáció. Akkor válik egy műalkotás publikációvá, ha részévé válik a szakmai dialógusnak. Azt tehát, hogy valaki blogot indít, és ide feltölti saját műveit, még édeskevés a boldogsághoz. Hiába küldözgeti akár sokezer felhasználónak a saját írása linkjét, vagy hiába kap sok-sok tucat lájkot, ha nem lesz része a szakmai dialógusnak, diskurzusnak a műve, eltűnik, ugyanúgy, ahogy elveszhetett annak idején, régi időkben egy-egy asztalfiókban maradt kézirat.
Sőt, bizonyos értelemben, a nem szakmai térben való megjelenés veszélyeket is magában hordozhat a fiatal szerző számára. A blog, amit létrehozunk, vagy a közösségi oldalakon való megjelentetése verseknek, műveknek azt az érzést keltheti szakmai körökben, hogy az adott szerző nem tud máshol megjelenni, nincs módjában bekerülni az elismert szakmai körökbe. Ez előítéletekhez vezethet az adott szerzőre nézve, ami a későbbiekben negatívan hathat művészi pályájára. Kontraproduktív az ilyen típusú tevékenység, és mint ilyen, egyértelműen káros.
A címben feltett kérdésre válaszolva azt mondhatjuk, hogy nem publikáció az, ami néha annak látszik. Meg kell választani a fórumot, ahol munkánkat közöljük, és tisztában kell azzal is lenni, hogy abban a pillanatban, hogy művünk egy adott fórumon megjelenik, részesei leszünk egy adott szakmai közösségnek is.
És ami még ennél is fontosabb lehet, az adott szakmai közösséget a nevünkkel fémjelezzük, és az adott szakmai közösség jövője összefonódik a mi jövőnkkel is.
Ismétlem: a publikáció a kommunikációs tér, a közösségi tér és a szakmai dialógus, diskurzus hármasából alakul ki. Ha nincs szakmai diskurzus, nincs publikáció sem.