Spanyolnátha művészeti folyóirat

Dicső Zsolt

De mi lett az Erika táskaírógép nemzedékével?

Mikor 1963-ban elkezdettek írni, nagyon nem tetszett a dolog.
Ott állt előttem a Pósta tanító néni és egy pálcával a bal kezemre csapott, ha átvettem a cerkát a jobba. Balkezes voltam ugyanis gyárilag, ami szemében eredendő bűnnek számított és életét tette föl arra, hogy üvöltéskapszulákkal és a borzas szemöldökökkel felvértezve visszatérítsen a helyes útra. E mentőakció áldozataként telt első négy évem a szép-kezeddel-írsz-fiam iskolában. Ötödiktől másik iskola, s ott már lehettem balkezes író és ballábas focista. Mint utóbbit jobban kerestek. Bár szerintem az 1967-ben írt remekem, az: „ihaj-csuhaj-fakabát, aláfekszem majd nem ér, zöld a bokor sej e haj, kilátszik a feneke.”, volt olyan jó, mint a ballábam akkor.
Innen már egyenes út vezetett az Erika táskaírógéphez. 1971, nyárimunkakereset.
Lap-indigó-lap-indigó-lap, nehogy elcsússzon. Jelentős erővel billentyűcsapkodás két mutatóujjal, hogy a harmadik lapon is az legyen látható-olvasható, mint az elsőn. A javítás tovább tartott, mint a mű megírása. Sokáig befűztem-kopogtam-szalagcseréltem-betűkarválogattam eztán. Egész pontosan húsz évig.
2001-ben húgom beállított egy PC 286-os számítógéppel és egy hozzá kapcsolható marha nagy és marha hangos nyomtatóval, mondván küldi egy vershódolóm, aki tud kizárólagos viszonyomról Erikával. Húgom beszerelte, elindította és elmagyarázta működési elvét, külön hangsúlyt helyezve a kettes számrendszer zsenialitására, lévén számítástechnikai karbantartó üzemmérnök.
Nem sok maradt meg az elmondottakból a már akkor is káposodó fejemben, ám a kényszer és a kíváncsiság sok mindenre megtanított, s amire nem, azt telefonon utasítva tanultam tőle. Persze a félés, hogy megnyomom a mindenteltűntetőgombot, része lett éjszakai álmaimnak. De az állapot maga volt így is a kánaán. Akkortól azt és úgy írhattam, javíthattam, törölhettem, alakíthattam, ahogy, ahol és amikor akartam. Hol volt már a Pelikán hibajavító. Át is írtam minden addig létező Erikaírottamat.
Akkor még nem volt kapcsolatom a gépen keresztül a külvilággal, s nem is éreztem vágyat rá. A PC-t csak mint nekem-író-gépet használtam.
2004-ben aztán rám talált az igaz örök szerelem és az internet. Abban az évben gyermekem és könyvem született. Előbbi természetes úton, utóbbi interneten keresztüli szerkesztéssel látott napvilágot.
Így lett számomra természetes az internet.
Azóta használom. Eleinte, mint mindent olvasó és kereső, majd észrevétlenül elérhető része is lettem az online világnak.
Tudatos használóvá Vass Tibivel történt találkozásom után váltam. Volt akkor egy beszélgetésünk arról, hogy net vagy nyomda. Ő már náthaszülő volt, én már szerkesztő. A Stibit ismerők tudják, a végére be voltam hálózva, s azóta hálózok én is.
Azóta vagyok minimális technikai tudás birtokában önlájn.
És minimális tudás birtokában bárki bekapcsolódhat az internet információszerző-átadó folyamatába. Ez a bekapcsolódás természetesen megkívánja a hagyományosnak mondott olvasási-írási készségek biztonságát.
Erről jut eszembe, hogy Spiró György azt mondta, „… az a baj, hogy az általános iskolában nem szerettetik meg az olvasást a gyerekekkel …”. No de mi fenétől szeretnék meg az olvasást, ha a megszerettetést a régi korok szövegeivel kezdik. Kiolvashatatlan, kimondhatatlan, ma már nehezen értelmezhető szavakhalmazú művekkel, amikben az akkori erkölcsi fertő és az akkori magasztok vívnak végeláthatatlan harcot. Ma már a Goné antik és a régi dicsőségünk csak késsen az éji homályban, adva helyét által az újnak. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy ezek nem fontos, nem alapművek, csak azt, nem biztos, hogy minden a kronológia. És persze meg kell tanulni helyesen írni, hogy helyes helyeken tudjuk elolvasni a helyesen leírtakat.
No de lájnoljak tovább.
Nekem, Erikánpötyögöttnek, gépelt kéziratát szerkesztőségekbe vivőnek, írásait kinyomtatottan kézbevevőnek túl tágas és bonyolult volt ez az új gépképi világ. Főként, hogy minden benne volt, a székletszinttől a felhőmagasig. És hogy nekem kellett megkeresnem a sertések közt a gyöngyöt. De egy nyomtatott folyóirat is csak gyöngyözik? Abban is mindig minden tetszik? Néha még én sem tetszem magamnak, hát mit is akarok ezzel a nyomtatott-folyóirat-szerkesztősködésemmel?
Persze! Az internet átalakította az irodalom szerkezetét, jellegét, nyilvánosságát és a folyóirat-támogatás rendszere is egyre jobban mellőzi a nyomdai megjelenést. De ez nem jelentheti azt, hogy le kell ragasztani leukoplaszttal minden számítógép billentyűzetét.
És azt is be kell látni, hogy nem fog csökkenni a virtuális-térolvasók száma. Ha így van, akkor meg kell szólítani őket. S ha ezt másképp kell tenni, akkor ki kell találni a másképpet. Ki kell találni a másképp online folyóiratot. Hogy ez végül mennyire fog hasonlítani a hagyományos nyomdaszagúhoz? Tudja a fene. Sokan sokfélét próbálnak. Törjön pálcát fölöttük a pálcatörő.
Abban is van valami, hogy a folyóiratok online változatai és az irodalmi és művészeti portálok még mindig az offline kiadványokkal szemben támasztott követelményeknek igyekeznek megfelelni. De hát mi a fenének próbálnának, ha ők offlinék és nyitni akarnak. Saját maguk ellen dolgoznának, ha teljesen más lenne a két megjelenés, mert ki venné meg az egyiket vagy ki olvasná a másikat, ha mások lennének. Így nem fogyna több, nagyobb lenne a zavar körülöttük. Persze a nem nyitás is kishalál. Nyilván kialakul majd ennek is a módja-formája. Lehet, hogy ez a kizárólag online lesz, amit azért nem szeretnék, mert a kézbefogós lapok azért mégiscsak kézbefogós lapok.
Nekem elsősorban nem az útja-módja a lényeges, hanem csak a minősége fontos. A minőséget pedig igenis le kell tenni az olvasók elé, akár offline, akár online, aztán kezdjenek vele valamit. De ez mindig is így volt.
Az meg, hogy a webes megjelenés külön adottsága, hogy közvetlenül mérhető rajta a látogatottsága az írónak/költőnek jó-e? Ha tényleg oly remek az írás, akkor rendben. Ha meg csak a család-barátok-szomszédok tömege szavaz? Legalább addig sem élnek más tiltott szerekkel és Nóta tv-vel. Egyébként pedig az olvasó a másodperc tört része alatt el tudja dönteni, jó helyen jár-e.
Felmérések szerint a kampányok ellenére a könyvek olvasásának népszerűsége csökken. Ugyanakkor az interneten gombamód szaporodnak az irodalmi portálok.
Péterfy Gergőnek meséltem: egy rokonunknak ajándékba vittük Kitömött barbárját, vélvén remek ajándéknak. Már megvolt neki. Hazaérve bementünk Dönci fiammal a könyvesboltba, ugyan cserélhetném ki másik könyvre. Készségesek voltak, közölték, persze. Erre Dönci azt mondta, majd Ő. Így alakult át a Kitömött barbár Geronimo Stiltonná. Gergő jót röhögött és azt mondta, de legalább a te gyereked olvas, mi meg igyunk egy fröccsöt. Itt most vissza lehetne utalhatni az olvasásmegszerettetés iskolai kronológiájára.
Visszatérve az irodalmi irányultságú online periodikákra.
Óriási rajtuk a nyomás, hogy naprakésznek kell lenniük. Akár történik valami az irodalmi életben, akár nem, az oldalnak frissülnie kell. S itt jön be az, hogy hír lehet bármi. Az özönoldalaknak ez nem probléma, hisz oda áradnak az életében-mindenki-ír-legalább-egyet írások, s ők csak a csúnya szavakat veszik ki, ha kiveszik. Vagy még csúnyábbakat írnak.
És persze felmerül az a kérdés is, hogy van-e közük az irodalmat hirdető portáloknak a tényleges irodalomhoz, ha ezt a szövegekre értjük. A nagy részüknek nem sok. Időt és embert próbáló megtalálni a tényleges irodalmat. A nagy részük irodalmiaskodó szöveghalmazgyűjtemény. Olvashatatlan, minősíthetetlen. Ez persze nem az online irodalom hibája, hanem a mindent gátlástalanul közlőké. Hiányzik a klasszikus vagy bármilyen értelemben vett szerkesztettség, szerkesztőség, arculat. Nehéz rátalálni ebben az online rengetegben az igazán jókra.
A helyzet ráadásul egyáltalán nem békés, hisz a blogokon publikálók támadják a könyv- és folyóiratkiadókat, s viszont. Pedig ma már nincs egyik a másik nélkül. Összeérnek a szálak. És ez nem baj. Vagy igen? Ettől még megsértődhet bárki bárkire. Én nem bánom, csak azt szeretném, hogy beszéljenek, beszéljünk egymással. Nem kell megszeretni, nem kell egyetérteni, de beszélni muszáj.
Nos, a számomra legérdekesebbhez érkeztem!
Irodalom a nem-irodalmi online terekben. Nekem az irodalom szokványos tere az, ahol van. Az online ma már szokványos. Nekem is. Nem így képzeltem egykoron. Szerettem Erikát!
De az sem volt szokványos irodalmi tér, mikor 1976-ban 1956 darab víz felirattal ellátott papírdarabot öntöttem a hallgatók közé egy bádogvödörből felolvasás közben. Vagy hogy ezerkilencszázkilencven valahányban hét kiló betűtésztával szórtuk föl a termet. Akkor ezek voltak szokványtalanok.
Szilasi Laci A harmadik híd című regényében a graffitit emeli irodalmi szöveggé.
Tóth Kriszta mondta kilenc napja este, zsűrizés után: a slam poetry szövegek zöme nem állja meg a helyét nyomtatott irodalomként. De ettől még jók és több száz fiatal jön össze egy-egy estjükön és nem is akarják kinyomtattatni. Tehát ez a tér is kezd szokványosodni.
Így a szövegelésem végén tehát azt kell mondanom:
AZ IRODALOM SZOKVÁNYOSÍTJA A TEREKET ÉS EZ JÓ. ÉS EZ JÓ ADDIG, MÍG VAN TÉR ÉS VAN IRODALOM!
S hogy mi lett az Erika táskaírógép nemzedékével?
Erre szombaton kaptam meg a választ, mikor kerestem Erikámat, s rá kellett döbbennem, elhagyott. Vagy elhagytam. A neten kértem segítséget kölcsönErika ügyben, mert „az vagy, akit netezel”. S lám kiderült, onlineErikák lakják a pincéket, a padlásokat, a rég használt dolgok tárhelyeit. És nem ajándékozzák oda őket Erikátlanoknak. Zömmel érzelmi okokból. No és birtokosaik váltig állítják, működőképesek és ezt tudatták is velem. A neten. Arról nem írtak, használják-e Erikáikat offline vagy online.
Szokványos? Nem szokványos? Mindegy!
A lényeg az, hogy van Erika és van térfigyelőnemzedék!