Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kelemen Lajos

Nem veszíthetünk

(Barátomnak, Prágai Tamásnak)


Először egy szerkesztőségben találkoztunk; az idő tájt szerkesztő voltam. És Istenemre, öt percig sem tartott, hogy szakítsak a szokással. S az alkalomnak erre a részemről elveszíthetetlen gesztusára ne a kötelesség helyhez illő viszont-gesztusával feleljek.
A srácarcú, intellektuális karakter vonzotta az érdeklődést. A szituáció bonyolult: minél inkább oldódott, annál inkább éreztem: nagyon is tanácsos figyelni a szavaira. Sok-sok esztendővel utóbb, egy közös irodalmi délutánon, akkor már tudós férfiúként s a legcsekélyebb mesterkéltség nélkül vonta varázsa alá a hallgatóit.
Predestinációs ember lévén, meggyőződésem, hogy a Fentvaló választ. S mi majd legfeljebb őutána ‒ neki mindenből bőségesebb a készlete. Ahhoz, hogy Tamással lejátszódott találkozásom, az ismerkedés ötödik percét követően, sokkal feljebb kerüljön a szerző-szerkesztő viszonynál, a Fentvaló közbejöttére is szükség volt. Ő a maga láthatatlan drótjai közül nyilvánvalóan valamiféle lelki (s jóval a nulla fok fölött is üzembiztos) szupravezetőket kötött ránk. A barátságunk hosszán (vitáink ide vagy oda) igazából egyszer sem rongálódott egymás iránti kíváncsiságot, az őszinteséget, a kedélyt; egyszóval a véletlenekből a legáldottabb változatot: a barátságot. Ha két férfiember sokáig fog osztozni a barátság kölcsönös érzésén: érezniük kell egymást szinte azonnal ‒ vagy sosem fog fellobbanni e speciális testvériség. Szíves örömest mondanám a történteket egyfajta csodának. Csakhogy szétnézve a mai időkön, tartok tőle, hogy némelyeknek halvány fogalmuk sincs már a csodákról.
Talán nem vagyok mindig kötelesen szerény; másképp szólva: képes vagyok bevallani: ritkán szándékom a köteles szerénység álarcában tetszelegni; sőt továbbmegyek a vallomást illetően: akárhányszor találkoztam Tamással az első alkalmat követően; ahogyan anno ott a szerkesztőségben, s azután is: neki jogává vált, hogy csupán a jelenlétével figyelmeztessen, leggyarlóbb énem is fogadalmat tesz: mi nem illusztráljuk, és nem próbálgatjuk a szakmánkkal állítólag kötelezően együtt járó muszáj-játszmákat. Nagyon is kész voltam leckét venni tőle. Szükségtelen erőltetni, tisztán, megszakíthatatlanul visszahallom, amit szak- és életismeretéből nekem címzett. Hallom az egyezésünket, vehetem szakmainak és az életben is érvényesnek: nagyon meg kell törnünk magunkat, nehogy egészen megtörjünk.
Az örökfiatal Prágai Tamáson kívül kevés embert láttam, aki olyan finom arányérzékkel bánt kincsével, mint ő; egész egyszerűen imponáló módon őrizkedett attól, hogy visszaéljen tudásával, akár érvekben, akár cselekedetekben.
Megéltünk kontrasztokat is. Példának okáért: finom falatokkal alapozott borkóstolást egy színház kelléktárában, szolid belépővel kezdve, az alaposságon át a társalgás szilajodásáig jutva ‒ de szóba sem jöhetett, hogy a természetes élni-tudást vadsággá rontsuk.
Úgy, olyan emberágként lett és marad mindörökre barátom: mint egyike a legjólesőbb lelki utasításoknak. Bátorkodom remélni, hogy nem egészen gyengécske esszékkel kísértem írói pályáját. Most formatörően hagyományőrző alkotónak látom, elegáns lázadónak. „… megrengetném / a világot, mert rengésre vár az, / mást sem akar már” ‒ mondja egyik versében. De mond még ennél is különbet: „Építeni kell, amikor / már nincs mit veszíteni.”
S ő, a barátom, e pillanatban is kivételesen nagyvonalú irányomban. Valami sötét, szörnyű, fájdalmas és kérlelhetetlen erő mintha furtonfurt megcsúfolná a mi megmagyarázhatatlanul szeretett liliputi (s annál gigantikusabb ambíciójú) lüktetésünket. Megjelenik egy hír, s az ember belereszket. Ez a valóság! Hanem aki ennél már régóta messzebbre lát, ő az igazat üzeni: „Aztán átmész egy / szobán, minden kitisztul.” Én Tamásnak elhiszem (ráadásul Proust is erre biztat), hogy összevissza kuszálódott életünkről igenis joga van élnie egy ilyen, különben szintén fatális képnek.
Azt meg sejtem, úgy tűnhet: kerülgetek itt egy, nem sokkal a születésünk után felrémlő másik, ugyancsak baljóslatú kaput. Ha úgy tűnik, hát úgy tűnik! Műveinek (s részben életének) közeli tanújaként állítom: Prágai Tamás innen marad azon a kapun. Él! Egy történés, ha mégoly végzetszerű is, nem fog engem e meggyőződésemtől eltántorítani.
Azt tetszik mondani: ne okoskodjam? Búcsúzni kell! Persze! Búcsúzom is; pontosan úgy, ahogyan máskor, ahogyan annyiszor. S ahogyan egy bizonyos idő óta a barátaimnak mondani szoktam, mondom neki is: szia, és Isten áldjon, Tamás. Találkozunk.


Képek jegyzéke:
Prágai Tamás és Kelemen Lajos Ady Endrével; fotó: Káplán Géza
Prágai Tamás és Kelemen Lajos Ady Endre és Rippl-Rónai József társaságában; fotó: Káplán Géza

Fotó: Káplán GézaFotó: Káplán Géza