Spanyolnátha művészeti folyóirat

Urbán Tibor

Conceptus...

2012-ben tizenhat hazai művész vehetett részt a Secco Falka I. projektben, ahol a kihívást a TPG falaira, a helyszínen való festés jelentette. 2015-ben már 34 alkotó két csoportban igyekszik megfelelni az újabb tematikus kiírásnak. Az egyik csoport csak fehér színben, land art közeli munkákat, objekteket, installációkat készít, míg a másik csoport 40x30 cm-es vászonra festi meg elképzeléseit. A szervező (a kisgaléria kurátora) a postán elküldött alkotásokból a TPG újonnan kijelölt falára felragasztva hozza létre a Secco Falka II. Nemzetközi Festészeti Találkozó állandó bemutatóhelyét. Az alkotóknak, mint minden jóakaratú embernek, „meg kell küzdeniük, szinte öklözniük kell” azért a tájért, amelyet őseiktől örököltek és szeretnék átadni az őket követő generációknak. Erre utal a kicsit pikánsan áthallásos „Táj Box” cím is. A feladatban a közös gondolati érintés a fontos, mellyel csatlakozhatnak a Föld megmentéséért dolgozó ember-társainkhoz. Az ötletgazda ismét Urbán Tibor képzőművész, aki a Vidéki Szelep I. Kortárs Művészeti Fórumok címszó alatt kiállítás-sorozatot is indít, ahol a csoportos és egyéni bemutatók mellett performanszok, zenei és irodalmi megnyilvánulások is szerepet kapnak.

 

Urbán Tibor

Összeboxolt táj

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

ezekkel a gondolatokkal indulok el TPG-be... a Miskolci Galéria ajtajában Kákóczki András integet: majd megyek, mondja… köszönök és indulok tovább, közben elhaladok egy bank és egy kínai bolt előtt. Útközben betérek a százforintos boltba, ott veszek egy lejárt szavatosságú, akciós csokit, ami még finom... kóstolgatás közben próbálom dúdolgatni a hangolatlan citerás bácsi dalait, de nem megy… elhaladok a színház előtt és rövidesen a színészmúzeumhoz érek, megállok a bejáratnál, ott sok-sok gyerek sorakozik, az egyik hirtelen rám néz és azt mondja: egy ilyen fejű lakik a mi utcánkban is... elhúzom a számat, s közben suttogom: talán...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

talán... nem gondolok „iraki bácsira” sem, aki a Molnár János hozta mályi kavicsokra festette képeit... és nem gondolok azokra sem, akik hamis mézes-kék színű kavicsokat vettek Tőle, galériás leporelló helyett... eredeti kék helyett kereskedelmi kéket vettek... de hiába mondom, mert „iraki bácsi” már messze mosolyog... mosolyog, mert őt nem érdekli a Bartók is látta Szidi Bu Szaid-kék... így hát messziről jött ember történetét már hiába mondogatom...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

mondogathatom továbbra is magamban ezt a virágnevet, amit Zsóka, biológia szakos tanárnő ismerősömtől tanultam... Ő intézte hozzám kérdésként, alkalmi találkozásainkkor − köszönés helyett −, hogy emlékszem-e a virág magyar nevére...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

emlékszem... emlékszem... más néven, lókökörcsin, kikirics, kükörics, tikdöglesztő, alamuszvirág, kokasharang, varjúkikerics... azt írják − és március végén jelenik meg, hogy virítson a réteken... olyan lilás-kék virág, olyan kékes, mint az ég, mint az égen a secco, mint fenn az égen a festményeink...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

festményeink kék színét és tájboxolt fehér felhőket láttam gyerekkoromban a léhi templom egyik seccóján is, amit a Szent Antal szobor mellett térdelve, kikandikálva nézegettem... itt feloldozásul el kellett volna mondanom tíz Miatyánkot és öt Üdvözlégyet... de időközben már nem tudtam, miből mennyi kell, és csak nézegetem a szemmagasságomban álló Szent Antal szobor lábát, annak is a nagylábujját és az oltár felett a seccót... egyszer csak helyet keresve megbökött egy kisfiú: még nem telt le?, menj odébb!... láttam, mások is felállnak, az időt kb. én is így saccoltam... bólintottam és felkeltem, de utoljára (búcsúzásul) azért az oltár feletti secco kék ege felé néztem és már arra gondoltam, innen a rétre, a kék ég alá megyek focizni… de előtte felveszem a levágott orrú tornacipőmet, azért azt, mert kinőttem és mert nincs másik ... így mentem, így mentünk akkoriban kikandikáló lábujjal a falusi társaságba és focizni is, ahol legalább éreztük a labdát...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

a labdát nem, de egyszer egy kék színű műanyag indiánt is „elültettem” néhány évesen, de minden alkalommal papsajt vagy pitypang nőtt a helyén, hiába vártam, nem lett másik indiánom, sem kék, sem fehér... mindezt nem azért tettem, mert tudtam a nagy művészeti igazságot, miszerint „...a művészetben mindenkor azokról az értékekről van szó, amelyeket az emberi intenzitás, kifejezés céljaira kit tud csalni az anyagból, eszközből”, ahogy Moholy-Nagy vélekedett... nem azért tettem, hogyan is tettem volna, egyszerűen csak egy másik kék indiánt akartam, egy másikat akartam...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

egy másikat akartam, ezért sokszor elbújtam, mint Ben Votie a lépcső mögött és néztem, nézni akartam a felhőket, a kékségben a fehér felhőket... ahol tudom, hogy volt Éliás-fehér, Fátyol-fehér, Homonna-fehér, Méhes-fehér, Lőrinc-fehér, Lukács-fehér, Pálfalusi-fehér, Puskásné Pásztor-fehér, Stark-fehér, Urbán-fehér, Vass-fehér, Zombori-fehér...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

és kerestem tovább, kerestem a kéket is, a másik kéket... amit még nem ismertem: a Burai-kéket, Cieszyńska-kéket, Cieszyński-kéket, Cywicki-kéket, Dunai-kéket, Csabai-kéket, Drozsnyik-kéket, Horváth-kéket, Kavecsánszki-kéket, Magén-kéket, Nógrádiné Kiss-kéket, Láng-kéket, Lenkey-Tóth-kéket, Pataki-kéket, Porczyńska-kéket, Seres-kéket, D. Tohl-kéket, Z. Tohl-kéket, Varsányi-kéket, Veres-kéket, Voluščoková-kéket, Wota-kéket, Zavacka-kéket...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

… és megtaláltam... csak itt, megtaláltam a secco-kéket a fehér tájboxszal, a Vidéki Szelepek között… ahol nézek és hallgatok, mint a kamalduli szerzetesek, nézem és hallgatom a tájboxolt ég fehér csendjét... csak a szívemben beszélgetek az üzenetekkel, ahol a világ nem hazudik magának... hát azt a valamit, amit eddig kerestem, itt találtam meg ...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

megtaláltam és tetszik ez nekem, mint munkásszállón az örökkön élő, locsolatlan aszparátusz… tetszik ez nekem, mint 30 év után elegáns osztálytársunkkal találkozni és azt kérdezni Tőle: ez nem az érettségi zakód?... tetszik ez nekem, mint napot rajzolni a fekete papírra és közben suttogni az őrült zajban, ahogy a sláger mondja…

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

tetszik ez nekem, mert, talán egyszer a seccónkra és az összeboxolt tájunkra is „Kikerics-kéken hajlik rá a menny”, ahogy drága barátunk, Cseh Károly írta... a menny, amely időt ad, örökkévalóságot...

Pulsatilla grandis... Pulsatilla grandis...

örökkévalóságot ad, mely tetszik nekem...

***

Conceptus...

In 2012, 16 Hungarian artists had the opportunity to take part in the project named Secco Falka I., where the challenge was to paint on site, on the walls of the TPG. It is 34 of them in two groups who attempt to meet the new thematic tender requirements in 2015. One group of artists build installations (land art-close works, objects) in white colour alone, while the other group paint their conceptions onto 40x30 cm size canvas. The organizer, who is the curator of the small gallery, establishes the permanent exhibition place of the Seco Falka II. International Meeting on Pictorial Art by attaching the received works onto the newly designated wall of the TPG. Artists, like all people with good intentions must “fight, or almost box for” the areas inherited from their ancestors and which they would like to hand over to the following generations. The double-meaning title of “Táj Box” refers to this through a Hungarian word-wit. The common mental touch is important in the task, through which they can join our fellows saving the World. The founder of the idea is Tibor Urbán again, who also starts a series of exhibitions under the title of Vidéki Szelep I. Contemporary Art Forums, where performances, music and literature events take place along with group and individual manifestations.

 

Urbán Tibor