Spanyolnátha művészeti folyóirat

Némethi Lajos

Táj-boksz*

Fiatalkoromban vad tájfun voltam. Ma már szelíd táj-fan vagyok. Csupán… Vagy én nem illek ebbe a tájba — mondtam egykor —, vagy ez a táj nem illik körém. A nagy ökoszisztéma, a 10 millió fajt számláló flóra és fauna (és még mi minden) porszemeként ma már tudom: a táj szerves része vagyok; s bizony, az idő múlásával egyre szervesebb. A magam szempontjából sine qua non. (Egyelőre még nem sine cura-ban.)

Én, ki naponta e-migrálok a neten, erre-arra tájolom magam. „Szeretném bejárni a Földet”, hisz „…enyém a Föld minden tája…” (hogy csak klasszikusokat idézzek), aztán itthon ragadok. Tollat is csak néha. Már régen mobilon írom: S.M.S.: Save My Soul. Mentsétek meg a lelkem… S.O.S.: Save Our Souls. Mentsétek meg lelkeinket.

Ki drónnal száll fölébe csak annak térkép, ki tovaszalad (anyám, én nem ilyen lovat akartam!), s marad künn, annak a Nem tudhatom… így hangozhat majdan: I know not what to strangers this dear landscape might mean, to me it is my birthplace, this tiny spot of green; az már nem lesz ugyanaz. Tájcsi a tájgetosz szélén, Nessus ingében, Prokrusztész ágyában…

 

Paint it black! — ordítottuk egykor a gördülőköves Mickyegérfejű Jaggermajszterrel. Fesd feketére! „Ne legyenek többé színek, az akarom, hogy feketévé váljanak. Nem könnyű szembesülni, mikor az egész világod fekete…” — így a Rolling Stones.

Paint it white! — kaptuk Tibortól a csöndes felhívást. Mert nem könnyű szembesülni, ha feketedik a jégtől szikrázó hegyek csúcsa és a lelkünk. Jöjjön a fehér mágia! Jöjjön a vár fehér asszonya! Nemcsak vájt fülűeknek. Fesd fehérre a koszolódó jegesmedvét, a Holdra vezető lajtorját, székre vetett gúnyád, maszkodat, bőröndödet, az egysejtű tojásokat, az egymást determináló fahasábokat… Szekkón pedig hozd vissza a színeket. Hol emberi kéz a fa ága…

Gyorsan küldjünk magunknak egy S.M.S.-t és S.O.S.-t. Amikor a feketedő tájba illesztett tajszámnélküli, tájidegen hajléktalan házatlan, sőt hazátlan. Amikor a csacska macska egyszerre akar kint és bent is egeret fogni. Amikor terelőkutyánk neve: Gyereidetakarodj. Amikor befogad és kitaszít a világ. Amikor az ember értelmetlen csatákat kell, hogy víjjon, s a tájkép fekete — csata után. Befogad vagy kitaszít a világ? Lehet, hogy eltájoltuk magunkat?

Boksz! — ébresztőként csattan a mérkőzésvezető hangja. Aki a meccsbe beszáll, kösse fel a fehérneműt. A boksz nem egyszerű csillagpaszta vagy bagarol. A táj-boksz pedig életre-halálra megy. Élet-vagy halálról szól. Hósipkában hegyek orma már alig… Bár a csernobili vadak lassan már visszafoglalják a sugaras tájat.

Ketyeg a Föld órája. Mióta mondjuk: last minute… 24. óra… Ora et labora… Az emberiség kihalása nagymértékben hozzájárulhat a Föld megmaradásához — mondja egy szakember. A környezetvédők szívósságukkal 8 perccel meg tudják hosszabbítani a Föld életét — így egy másik. Kacagni kéne tán… Pedig nyolc perc nagy idő: annyi idő alatt ér a fény a Naptól a Földhöz. Egészen pontosan 19 másodperccel később.

Hát Te, vén Európa, te gyönyörű nő hová tekintesz? Hogy hová tűnik a fehér nép? S nem marad csak a fehérnép, a nép fehér nyelvén.

Tamás bátya: „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. / Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen / néz téged, mert örül, hogy lát ma itt / fehérek közt egy európait.”

 

Pihenj, folytasd tovább. Ne félj, még megéred, európaiak között láthatsz majd fehéret…

 

A népet vagy fanatizálni, vagy terrorizálni kell — gondolja egy újabb szakember. Pedig Váci jól mondta: „Az emberek csak élnek itt is, mint máshol, mindenütt / és nem törődnek semmivel, csak azzal, / hogy ne törődjenek velük.” Velünk állandóan törődni akar valaki, s mi előbb-utóbb mindig beletörődünk, hogy ezen a tájon is nagy fehér házakban dőlnek el a dolgok… Mi pedig adóalanyként és egy nagy performance tárgyaiként létezünk.

 

Valakik a minap itt, e házban — egy óvatlan pillanatban — a kapun bévülre vizellének, csak úgy, per tangentem. Légy türelmes! Tekintsd performance-nak, fesd fehérre! S kezed által legott művészetté emelkedik az…

 

Ó, szép Európa, te gyönyörű nő!

 

Lángolj fel a lelkünkben szép

Égi szikra szent öröm,

Térj be hozzánk drága vendég,

Tündökölj ránk fényözön.

 

Egyesíted szellemeddel,

Mit zord erkölcs szétszakít,

Testvér lészen minden ember,

Merre lengnek szárnyaid —

 

éneklik itt-ott hozzád.

Mi egyelőre, addig is, orrunk alatt dúdoljuk: „…a nézését meg a járását, csípőjének a ringását…”

Szomorkás lennék? Ily korban élünk — e tájon…

És akkor Isten nevét még szánkra se vettük…

 

 

*Elhangzott a Spanyolnátha miskolci műhelyében, a Színészmúzeum — Thália-házban, 2015. október 8-án