Spanyolnátha művészeti folyóirat

Szalai Zsolt

Bitang virág

Úszó galuskák, kékre főtt halak az égen.

A habon át fényes ujjak turkálják a mezőt.

Átbökik a felforrt zagyvát, földre ömlik a napleves.

Vödörből loccsanó pászma, búraredők a vonatablakból.

 

Nézünk szét. Rácsos kapukon át. Rejtekutat kerengő helyett.

A múzeum körfolyosóján fóliázott műtárgyak,

sivárítják a múltat. Összezárva a kevés.

 

Ki ébreszt tudást, tudásra újra vágyat?

 

Kiemelnéd az ismeretlent,

 

készakarva tartunk sehová.

 

*

 

Hajnalban érkezem. A kapualj megállít.

Kint szájtátván, vagy bent csak a dolgomat.

Esetleg látványvonulását a tisztaságnak szemlélhetem.

 

Nappali telítődés, nő a zavar, parfümkoreográfián át

a dohányfüstbe fújtatok ki.

Elzárkózom a bezártak között, bezárok az elzárkózottak előtt.

 

Kulcsuk csak nekik van.

 

Sebeiket nyalogatják, műtött kutyák gallér nélkül,

köldöknézegetés után elszántan rágják az alhasi varratokat.

a var felázik, hólyagosodnak a hegek, kényszeres, felnyíló sebek.

 

Föld alá ásott, sétáid teréből elbontott,

el nem mesélt, ki nem faggatható, mégis visszatér,

ismétlődik tapasztalat nélkül, amit belátatlanul hagysz ott.

 

Nem vagyunk urak. Bárkik is lehetnénk.

Együttérzés és rövidlátó unalom. Csak sérts meg,

inkább leigázlak. Szétzilálódunk az egymásra kényszerítésben.

 

*

 

Friss húsért vonszolódik. Hazacipelni a szatyrot.

Támogatón nézi a magáét.

Vad, karmin csőrű madarak zörögnek,

zuhannak az űrből a sivatag fölött.

 

A háború eposzát mondanád. Vitrinek mögé zárt robbanást.

Felborul a gránáthüvely, berezeg a plexi.

Összerezzennek a damillal függesztett kardok.

Helyesírási hibákat szúrsz ki a napszívta nyírfakéreg levelezőlapon.

 

*

 

A fronton harcoló apáról sokadmagával készült fotót hozza a postás.

Apa nem tud róla, hogy fia született, a leveleket nem kapta meg.

A csoportképből a fényképész vágja ki alakját. Hazahozni nincs mód,

máshol kell együtt lenniük. Műtermében úgy ülteti anyát és fiát,

mintha elférnének hárman, békében, egymás mellett a beállításban.

 

Az előhívott képről a fotós a hiányt metszi le,

és apát a családjához egyenruhájában varrja hozzá,

otthoni emléket vihessen az arcvonalba,

de nem kapja kézhez,

gyarapítja a gyűjteményt.

 

*

 

Puhul, párolódik gyalogolván a kiszikkadt szömörcsögön.

Kimetszi a körtéből az ütődött részeket,

viszi, good luck, turkál, az egészségeset

keresi, vonul át, fél lábán csak cipő.

Másikat, másikat!

Az egyik végre megfelelő,

áll, az almát a fáról szedte,

mégis potyadék, gondol bele,

csökkentett minőség, amit termel.

 

*

 

Otthontalanság az idősházban. Felhagyni mindennel.

Felejtése az elhanyagoltságnak, mész szagának

emléke a laminált térben.

 

Vigyél haza, fiam!

 

A mienk a mienknél.

Beteg asszonyunk fiunknál gyógyul.

Anyánk asszonyunk ágyában lesz beteg.

 

Elkummantott felelősség kánikulai ingajárata

trottyos delíriumban. Indáznak a babok a méteres paréjon,

a tavaly még könnyes kínnal felszedett krumplikat pockok zabálják.

 

Nem nő palánta a Singer-asztalon,

már infúziót sem köt be az orvos.

Fonnyadni hagytuk, ami élet.

A torok is kiszáradt.

Nincs vegetálás.

 

*

 

Keresztek és félholdak a sínek fölött delelő napban,

tisztára csiszolt katonasírok a temető sarkában.

Most már mindig kérdezhetünk arról, melyik bajtársával

osztotta meg utolsó cigarettáját nagyapánk?

 

Hiányzóinkért koszorúzunk, viszünk vágott virágot.

Emberségünk vezényelt emlékezésben rándul össze.

Sortűz jobbról, pedig piruló tizenkét évesen hallgatod,

a bársonyosi tanár néninek utcára hajló rózsabokorról

szakít csokrot a legény.