Spanyolnátha művészeti folyóirat

Csala Bertalan

Halszemoptika

               Az égő gumiabroncsok fekete felhőjét kapcsolja-fonja össze

                                   az ütések, rúgások szünetében,

                                 amikor a méreg keveredik vérbe,

                                s hol kisarjad a rügy, életre pattan,

                          kinéz omladozó hasadékán egy betonfalnak

                        a nap, amikor felkel és az utolsó éjjeli motozó

                           patkány egy nejlonszatyorba beleszagol.

                       a fagyos belső csöndet kapcsolja-fonja össze,

                                 és a köpést, ami az arcon landol

                                    és a nyálat, ami kiköpetlen,

                                               pedig keserű,

                               a napozószéken hagyott törülközőt,

                               amit termetes hasának törlése után

                                         hanyagul dobott hátra

                                               a kor nyertese

                       a marihuánát, amit a dohány közé fürge ujjak

                                    morzsolgatnak műgonddal,

                                          a megivott söröket,

                                           a részeg mámort,

                         amikor minden könnyű, és elviselhetetlen

              templomokat, és szép szavakkal vérbe mártott hiteket,

                                      a végtelenbe tolató autó

                                         távolodó fényszóróit,

 

                                            amelyeket végül

                               — miután kihátrált a galaxisból —

                                nehéz elkülöníteni a csillagoktól

                             főleg, ha egy pillanatra félrenézünk,

          hiszen a koncentráció véges, netalántán megrezzen a telefon

 

                               meg kell nézni, minden posztban,

                    és látunk egy képet valamely közösségi oldalon

                                                    égő

                        gumiabroncsok maró, fekete felhői alatt,

 

             zajlik az, amit majd később, kissé felvont szemöldökkel

                                             úgy hívunk

                                            „történelem”

                    a képen nem látszik ugyan, de hajnalodik, és

                  nem messze, egy omladozó betonfal hasadékán

                                    kinő egy rügyező faág,

            a kommentelők sem veszik észre ezt az apró részletet,

                           csak egy patkány néz fel bölcsen,

   miután kidugta a fejét a nejlonszatyorból, hol táplálékra nem lelt,

                              fáradt már, egész éjjel talpalt,

hogy táplálhassa kicsinyeit, legyenek áldottak, egészségesek, sikeresek,

               jussanak el egyszer messzi óceánokra, mint őseik,

    hol majd ők is hanyagul dobhatják a napozóágyra a törülközőt,

   kortyolhatnak a sörből, mert a cigaretta után kiszárad a torkuk,

                         köpnek egy jó nagyot a tengerbe,

               a rádióban vallási műsor, unottan kapcsolják el,

    de nem sikerül behozni más adót, mert az okostelefon zörren,

                  és a közösségi oldalon egy újabb fénykép,

                selfie az első autóstól, aki rükvercben érte el

                             az ismert univerzum szélét,

                       arcán mosoly, de a szeme szomorú,

                      és fekete, mint az égő gumiabroncsok

                           nehéz füstje, ha zörögve száll.