Spanyolnátha művészeti folyóirat

Birtalan Ferenc

Éposztalan idők maskarájában

(Tisztelgés egy nikkelszamowágner előtt)

 

 

 

Elöregedetten ne indulj nagy idők nyomait fölkutatni.

Hiába a seb, begyógyítani már értelme se lenne.

Irányvonatai az emlékezésnek olyan messzire visznek,

mintha pókfonalakra vetítenénk a legyek halálát.

Mindenki útra kel, kegyetlen űzők a remény pillanatai,

amikor a háborúk már rég utolértek, gázolnak át a mindennapokon,

és ónszínű pengéket, gyűlölet-kígyókat ragyogtat az álmodozó Nap,

gyerekemlékeket füstölögtetnek a letérdelt házak,

de hiába imádkozás, az istenek betapasztott fülekkel

rég nem hallgatják a jajgatók kórusait.

A zenekarokat evakuálták. Interkontinentális a süketség.

Európa sötét ölén most könnyet pergetnek

a sápadt, szomjas ajkú asszonyok.

 

 

De hát a dolgok rendje ez. Válladra veszed a terhet

— ugyan mit is tehetnél —, és nekiindulsz megint-újra és ezredszerre,

vigyen akármerre az út.

Vándorolsz, hogy megtaláld az ametisztszínű hajnalt,

a reménnyel köszöntőt, nem riaszthatnak el démonok, s

mint hervadt sárga rózsák

porba hullottak a néma, repedt kelyhű harangok.

 

 

A szerelem vak katonáit vezető mindent feladó antigonék

mennek az elnemérhetőbe.

Ringó lépteiket kordában tartják a tántorgó bakák.

Kik első, kik végső jajaikat töltik az útba.

Nagy erő kell a nememlékezésre.

Kánikulás csöndben sátoroz az este.

Kicsinynek érzed magad, menthetetlennek.

Lovaikat behajtják az égi csikósok.

Ilyenkor lenne ideje a szerelemnek, asszonyok ölmelegének

ideje van ilyenkor, de a vak katonák nem hallják

a vágy sóhajait sem, csoszognak megkopott saruikban,

mennek elnemérhetőbe

 

Tépett pipacsok az elvirágozó versek,

nem vázára teremtette őket a szívakarás.

Lebukó fejüket hiába próbálod újraemelni,

a halál befészkelte magát közétek, egysorsúak közé.

kék tengereket énekelnek a fiatal lányok.

Egyszerű képlet: a fiatal lányok mást nem tehetnek,

s te sem.

Elbűvölve hallgatod mint szirénvarázst.

A szerelemmel nem lehet mit kezdeni, csodáld gyönyörrel,

de szárát ne tépd, magad maradsz örökre.

 

 

Minden nyárban ott az utolsó.

Nem kell okosság, bölcsek nagy igazságait se keresd itt.

Indulsz, ameddig felkeltenek a harmatvarázsos reggelek.

Indulsz, mert az út te vagy, s mást nem tehetsz

míg felállít, továbblendít az élni-kényszer.

Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok

de a hajnal kiűz az álmaim közül.

Kelj föl, Nap, fogadj melegeddel.

Ha megérkezem, meghajtom a fejem,

ahogyan illik, mikor a porondról kilép a bajnok.