Spanyolnátha művészeti folyóirat

Hernyák Zsóka

Kassákra:

És jő a sötét. A hó, a halál. Nem bírom ezt tovább írni. Az erőm értéktelen semmi, semmi SEMMI. Ez az írás, ha választhatna, inkább nem lenni. Jaj nekem, és nektek is jaj. Szeretem a tenort. A tenorokat pláne. Árulom ezt itt. Tenorokért cserébe. Bomlik a nóta, te ne bomolj. Érted bomlik ez itt, ha tenor vagy. Mér... mér... mér... Ah-ahhh- ahhhh —jaj — de jó — nem-is-jó. Nem láttam veteránok izmát daccal verni, nem könnyeztem egy árva lárvát se. Mér? Itt a városban nincs jodoform szag (nem tudom, mi az a jodoform). Pedig ez itt a város. Engem nem néz meg a világ négy sarka. Nem tudná rám hajtogatni magát. Itt ült meg közöttünk a csönd. Nem is itt. Itt. Belém ne keverjen senki sunyi sárgát. Mér.. Mer’. Mit nekem a száz szerelmes asszonyi ágyék? Van sajátom. Ugyan egy, de jó. Bumm.. bumm.. bumm... Kit becéznék? Mér? Kócos szakállú katona. Jó. Elképzelem. Aha... Ahaha... Két láb, kar, törzs, szakáll kócos, ember katona. Nem becézem. Csakazértse. Nem is láttam, mér becézném. Vért láttam már. Többször is, de nem többet. Csak a sajátom. Sötétet is, világosat, külön ajánlom. Nézésre, szaglásra. Rejtett vágyak? Hogyne. Rejtettek, rejtetlenek. Kacskaringnak vagy tudomisén. Fullasztott-e az ősz? Nem, mér téged? Engem nem fullaszt semmi, ami mást fullaszt. Nem sírtam zsíros dézsák mögött (nincs is dézsánk, mér nektek van?). Rajtam nincs maszk. Csak a sajátom. Azt meg olyan közönnyel használom, mint a kabátom. Valahol most biztos szőlőkoszorúsan dalol az ősz. Nem itt. Engem a fullasztás helyett száz babonás emlék csiklandoz. Lejjebb. Még lejjebb. Pre.. pre... hihihi, a bokrosodó tavaszi kedv. Mér? Mert nekem nemigen baj a világ baja. Innentől nincs hovatovább.