Spanyolnátha művészeti folyóirat

Györe Gabriella

Eposz Kassák modorában

A világ négy sarka most véresre ölelkezik,

véresre ölelkezik most és mindörökké.

Vérben születik minden újszülöttünk,

s vízben mossa tisztára a hit,

hogy megszentelt, termékeny földre lép.

 

Az első háború már és még felette állt a hit fogalmain.

Az új népvándorlást előidéző nem nő túl egy isten foglyain.

Kőolaj, ébenfekete isten! Neked áldoz látszólag ma minden!

 

A világ négy sarkából találkoznak az emberek:

túlzsúfolt buszokon, gumiabroncs-papucsaikban,

borulékony gumicsónakokon jönnek,

jönnek a földről, hol rájuk acél villan,

jönnek a földre, hol rájuk acél villan,

szemükben kifent kés, szívükben kerítés,

mögötte most is ott dalol az ősz,

datolya-, szőlő-, és gránátalmakoszorúsan,

khattól bódultan, dervistáncban járva.

 

Hajrá, bölcs rokon, vesd magad a kerge világok tüzébe

s mind, kinek üstökében a béke ezüstszála villan,

hajrá, idegen tájra, idegen fúriák!

 

Nyugat népe szól:

Gőzök, gázok szennyes salak-ködében feszül fölénk Ipar szkafandere.

Lágy hantú, zöld mezőink száraz tarlók, hegy-asszonyink alakján bánya-járom.

Van-e még, ki úgy hiszi, a kő boldog, ha rontják?! Bányáinkban dolgozzanak ők!

Távolba néző, nagy igényeink szükségletét a távolba helyeztük,

s távolba küldjük minden törmelékét. Cserébe hoztunk vissza misztikát,

segít talán, ha elveszett nyugalmunk magunkban és egymásban nem találjuk.

 

Észak népe szól:

Antik mesék égtükrű tengerének halakban és növényben gazdag árja,

ringató anyánk, hosszanti útitársunk szemétszigettől pörsenéses arcán

vulkánkráternyi ajkait feszíti: sugárfertőzött, szürkült, ronda nyállal

egykor-lakott földünket elborítja. Elindulunk új földeket keresni.

 

Kelet népe szól:

A számum-fátum, szélsodorta élet, homokdűnéink haláltáncai,

a föld, a földnek mélye rég elárult! A kincseit másoknak tartogatja.

Jönnek sorban, áldást hoznak, mondják, s elviszik, mi még reményt adott,

az itt maradtak egymás vérét ontják, nem várva már esélyt, új holnapot.

S a rőtvörös, az élénknarancssárga, a rózsaszín, a sárga s hófehér,

az életet adó és elveszítő, a rég-tisztelt, a mindig érkező,

közel hajol, hogy jobban lássa testünk - áldása égő kórrá változik,

s a megmaradtak keskeny földjeikről a föld alá húzódnának a hőtől...

 

Dél népe szól:

Fiesták és szieszták bűvkörében nyugodtan elviseljük barrionkat.

Jobb csak nevetni és sosem keresni jobbíthatatlan szegénységre mást.

Ha majd a kiválasztott kevesek, kiknek az egyenlőtlen elosztásnál

‚véletlen’ épp a jobb lapok jutottak, elfoglalják bérelt helyeik

mindennel felszerelt csodás hajóikon, s a végtelen, vad űrbe elhajóznak,

még megbogozzuk nyűtt hálóinkat, s a megürült, végtelen vízbe mártjuk.

Nem lesz bennünk háború, se béke. Határfogalmaink - üres űr erjedése.

 

Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger.

Előttünk feslik bús visszája. Hajrá, idegen tájra, idegen fúriák!

Szól a dun-dun, az akaki, a goje, zeng az obo, kora, dzsembé.

A világ négy sarkából találkoznak az emberek.

Görög, örmény, asszír, cserkesz, ibibó, nupe, fulbe, szerer,

mandinka, diola, szoninke, mandzsango, bambara, üzbég,

türkmének, ijók, balokok, aimakok és hauszák,

jorubák, igbók, kanurik, arabok, kurdok, hazarák,

a tadzsik, a pastu, a tiv, volofok, binik és törökök,

dogonok, jorubák, a malinkék, mandeusok, jazidik

hordják nyelvük a vízen, a földön, az égen, a tűzben,

jönnek a táncba, a mába, jönnek az isteneikkel,

jönnek a földre, a vízre, életigéreteikkel.

Bomlik a nóta és táncol a világ, mint a részeg tenger.

 

A gyermekek, a rózsaarcú lények, a nemtudás új napszámosai

− rövidre látó, téves látomások igáival kötve rég a sorsuk −,

mázsás iszákjuk mélyre húzza válluk, az írott szótól jó választ remélnek,

a villanyfénytől sápadna az arcuk, álmaik ipadek, interface-ek,

sokuk tanul ma abból, hogy tanulni csak remélnek, az út az iskola,

s útjuk mégsem út az iskolába, tevő hitük emészti így az út.

 

Keresztet vetnek ránk a csillagok -

vigyázz, jaj, nehogy rossz oldalra állj!

Sivatagok aszott kaktuszai lesnek egy vízzel áldott,

boldog kánaánra. Tudod, mi vár a kánaánitákra.

 

Osogbóban Iya Adunni, az osztrák Adunni Olurissza

egymaga hozott újjászületést - termékeny erdejük,

Oshunt a jorubák kőformáló kezétől kapták vissza.

Hát idehozzák szent emlékeik a tört cserepek vélt birodalmába,

s Orún-Réré, menny-földjük kapuja szűkebb, mint a varrótű foka.

Velük sétál Olodúmaré, a nemtelen, világon átható,

s oriszái, isten-panteonja, utaznak, ahogy a dogonokkal

útra kel Amma, Binu, Szigui, útra kel velük Lébé és Awa.

 

És jönnek hosszú, bonthatatlan sorban, rablott földek félő fiai,

nincs Cunard Line, nincs Continental Pool, csak gumicsónak alig-falai,

utat törnek, földön, levegőben, rossz csónakban, étlen-szomjan jönnek,

datolyával, szőlővel dús árnya emlékezetükben istenül a földnek,

hol halálnak kénköves halála váltott fel pár dárdás diktatúrát

szaladnak tőle, futnának még hozzá, s olyan helyre vágynak, hol az órák

kint s bent egyként hasonlóan járnak, nincs a félsztől nyúlt belső idő,

s őszi, édesbús estéli órán nem katona, nem őr árnyéka nő,

a távol durrogás csak tűzijáték, ünnepektől vöröslik az ég:

majd eljutunk, majd odajutunk - mondják -, csak egy, meg egy, meg egy éjszaka még!

S e limes-sorsú, önfaló kompország zöld helyett barnába öltözik,

útjukba kést, kerítést és plakátot, hamis határozat-határokat hajít.

 

Országunknyi szír már vándorol, félszáz hónapja vágyva menedéket.

Szunnita? Alavita? Keresztény? Mindnegyikben vérvörös a vér.

Forró skarlát-tenger hullámzik az őszi világon,

a horizonton kormos drapériák, zászlók merülnek el a sárban,

de elérkezik az imaidő és minden utas földje felé fordul:

 

Ég álma, Föld álma,

Mindennek Ősapja,

Öntsön tejed szét a földi téren!

Adjál havat a csúcsokra,

Tarajat a hullámokra,

Add a tested legsajátját oda a világnak!

Sose bánd meg, sose szégyelld,

Mindenek Ősapja!

Adjad tested legsajátját! Bízd rá a világra!

 

Ég álma, Föld álma,

Mindennek Ősanyja,

Öntsön tejed szét az égi téren!

Adj csillagot a hajnalnak,

Adj felhőket a nappalnak,

Add a szíved legsajátját oda a világnak!

Sose bánd meg, sose szégyelld,

Mindenek Ősanyja,

Adjad szíved legsajátját, bízd rá a világra!

 

Ég álma, Föld álma,

Mindennek magzatja,

Lengjen körül égi fénnyel

Hajnal csillaga, nappal felhője,

Ringasson el kedves kéjjel

Hullámok habja, hegyeknek hava

Öntsd ki lelked legsajátját, add oda a világnak!

Ömölj rá a hegyre, völgyre,

Ömölj rá a tengerekre,

ömölj rá a teremtődre,

ömölj rá a száraz göbre,

ömölj rá a nedves rögre,

ömölj rá az emberekre

mindnek teljen benne kedve,

sose bánd meg, sose szégyelld,

mindennek magzatja,

világnak Egy-ura,

mosolygó mentsvára,

öntsd rá lelked legsajátját a könyörgő világra!

 

Ég álma, Föld álma,

Mindenek ábrándja,

Öntsd rá lényed legsajátját

Éjszakánk legsötétjére!

 

Mikor az imaidő véget ér, a térdre hulltak lábaikra állnak,

kis takaró ég-földjük összehajtják, s minden motyójuk szíjjal összehúzva

indulnak el tovább, a pusztaságba. Vezérlő csillaguk az élni vágyás.

 

Óvilág, fürödj még utoljára, vedd magadra tiszta ingedet!

Üdvözöld az érkezőt, a győzőt, az újat, szépet, mást: az idegent!

Két nemzet élt e megcsonkolt hazában − két emberiség a földrészeken.

Ha van remény, hogy itt még megmaradjunk: messze túl e különbségeken.

 

Isten lejátszóján korongok, élményeinktől karcosan:

a dalok bordás barázdáin az idő tűje átsuhan.