Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kecskés Péter

Bátai-Szombathy-Wrobel: 60 — 65 — 60
Jubilálók a MET Galériában

„Csak azoknak a dolgoknak van értelme, amiket nem értünk.”
C. G. Jung

„Még mindig nem tudunk eleget, hogy elfelejthessük a tudást.”
Kecskés Péter

„... eljött az ideje annak, hogy mindaz, ami rejtve volt kinyilatkoztatott legyen, mert a felejtés elérte végső határát; a felejtés vége az emlékezés kezdete.”
Abraham Abulafia: Or ha Szekel

Al Gazali szerint a próféták látják a formákat és a formák mögötti jelentéseket, a jelentés az imaginális szellem látásából sugárzik, amikoris az imaginációba vésetik bele a jelentéshez hasonló forma. Mindezt az álomban kapott revelációról mondja, melyet felébredve a visszavezetésnek, interpretációnak kell követnie. A vizionárius álom-látás az angyali szellemek világába való felemelkedés. A prófécia és az álom-imaginalizmus hasonló gyökerekkel rendelkezik. A szimbólumok itt kép-szavak, szó-képek, melyek a szó szerinti jelentést ontológiailag múlják felül. Az álom imaginalizmusa az ébrenléti, „racionális” képiség felfüggesztését is jelenti, ez egy olyan ikonoklaszticitás, melyben az eredeti prezenciális minőség pleromatikus imaginációjában a formálás alatti képek feloldódnak. Az interpretáció, exegézis, tavil közvetlenül befolyásolja, alakítja a realitást, ahogyan ezt az imaginális álom-értelmezéseknél, sőt, az asztrológiai hagyományban is láthatjuk. Végső soron az imaginációban a kép nem képe valaminek, hanem a képzelet tüzében, elhamvadó lángjaiban lehet rátalálni az imaginatív teremtői mozzanatra, mely már átvitt értelemben sem nevezhető képnek.
Al Gazalinál a tavil az álomfejtés analogonja, az imaginalizmus komplexitásának értelmezésére a száraz racionális exegézis nem alkalmas, az imagináció logikája egészen más, mint a „jogtudósok szőrszálhasogatása”. Ez egyfajta filozofikus poézis, a szó eredeti értelmében, mely az imaginatív belső térben és annak akcionalitásában is megjelenik, a közfelfogással ellentétben ez nem egy passzivitást jelöl, hanem éppen egy felfokozott, koncentrált figyelmet, mégis egy eloldott állapotot. A kinyilatkoztatás/megnyilatkozás tudománya maga az ezoterikus poetikus imagináció. Az Istenről való beszéd eképpen csak metaforikus, kódolt, allegorikus, szimbolikus lehet. A misztikus átélésre alkalmazott szavak nem az megfelelő szavak; az inkarnáció, identifikáció stb. mind csak közelítenek a tényleges szellemi állapotokhoz. A mentális képek világa sokkal kiterjedtebb, mint a koncepcióké, ahol az eidoszok önálló létet és életet nyernek. Az imaginális esztétikája sokkal szigorúbb, mint a mentális diskurzus szintje, ezáltal az emberi, logocentrikus diskurzus, etika, dogmatika kritikája is ezen esztétikai szinten valósítható meg. A negatív, alvó imagináció nem tud magára látni, magára ébredni, és ezért valódi szörnyeket szül. Ezért is kell különválasztani az imagináriust, ami a szennyezett imagináció „emberi, túlzottan emberi” szintje és a mennyei imaginalizmust, mely az angyali létmód sajátja. A valódi tudáshoz egy imaginális intuíció vezet el, mely nem adott dolgok tudása, ismerete, hanem egy imaginatív identifikáció a tudással vagy hittel, mely megfelelő orientációt és alapot nyújt.
A teremtés minden egyes szintje különböző perspektívák és kontemplatív víziók műve. Az erről való tudásunk limitált, hiszen perspektívánk és víziónk is limitált, jóllehet ez is a tudásnak egy formája, hiszen saját lehatárolt tudásunkról és imaginációnkról való megfelelő tudás is már egy magasabb rendű megközelítés kiindulópontja lehet. A valódi tudás nem konstruált, össze-tett, derivatív, hanem fény-jellegű.
Három művész imaginalizmusa. Látszólag egymástól teljesen függetlenek, másrészt a mélyebb struktúrák szintjén megtalálhatóak azok a szálak, melyeken keresztül megláthatjuk a közös nevezőt. Az egyik a képrombolás hagyománya, mely Szombathy Bálintnál a klasszikus elektrográfiai hagyomány ikonoklazmusa, a roncsolt képiség avantgárd esztétikája, mely mára — jó értelembe véve - klasszicizálódott. A „képkorbácsolás”, a képek újrafeldolgozása egy új esztétikát teremtett. Telefotóiban a képátvitel torzításain keresztül képződő képi hibák nyitnak új művészeti teret. E művek a ready made hagyomány továbbfolytatásaként is felfoghatók, hiszen maga a művész vallja be, hogy eredetileg ezeket a képeket úgy gyűjtötte össze a kidobás előtt, és később avatta művekké őket. A jellegzetesen a nyolcvanas évek vizuális kísérletezéséhez kötődő mediális nyelviség távolról a korabeli új festőiség analogonja; a képek dinamizmusa felidézi a kvázi-aktivista-akcionista attitűdöt. Mivel Szombathy igaz transzmediális művész, így — ahogy ezt a többiekről szintén elmondhatjuk — kiterjedt munkásságának csak egy szelete elektrográfiai jellegű, a performansz-művészettől a művészeti íróig, kurátorig, szerkesztőig terjed a skála.
Bátai Sándornál a maradványok esztétikája, a történelem, az idő szaturnuszi pusztító- és teremtőereje dolgozik, a pusztuló képrétegek esztétikája ad új identitást a képiségnek, ez is egyfajta „képmentés” a képromboláson keresztül. Néhol biblikus szövegek maradványai derengenek fel, temetőfeliratok, sziklarajzok, és személyes történelmi emlékek tűnnek fel a lírai archaicitás jegyében. Régebbi öntvényei szerint az idő archeológusának tartja magát, az elveszett tradíciók szakrális világát idézi fel. Az ősprincípiumokhoz, primordiális jelekhez való vonzódása az archeográfus a régmúltat jelenvalóvá varázsoló mutatványa. A táblaképfesészet hagyományának megújítása is Bátai egyik fontos törekvése, hiszen a megszűrt maradék már egy olyan esszenciális képiséget jelöl, melyet nem lehet és nem is szabad tovább redukálni. Munkái művészettörténeti párhuzamait megtalálhatjuk Ország Lili, Veszelszky Béla, vagy ha a kortársakat nézzük, Molnár Péter műveiben, de akár tágabb nemzetközi összefüggésben Fontana vagy Hartung munkáira is asszociálhatunk. Mindez találkozik egy apofatikus-ateologikus megfogalmazásmóddal is az eltörölt jegyhagyások/jelhagyások szimbolizmusán keresztül. Az itt kiállított munkákban egyfajta fényfelszabadítást figyelhetünk meg, a sötét háttérből előlépő fény-esemény a manicheus fénylényeket, az iszlám Szuhravardi-féle fénymetafizikáját vagy akár buddhista fényszekeret juttatja eszünkbe. A kérdés Bátainál mindig az, hogy mi hitelesíti a megmaradó képiséget, mikor lefosztjuk róla a hamis narrativitást, az idő eme könyörtelen művében az maradhat csak fenn, ami kiállja a szigorú demiurgosz és a művész tekintetét.
Wrobel Péter régebben saját kozmoszt alkotott műtermében, saját demiurgoszaként létrehozva állócsillagos egét és kozmikus képi eseményeit, mint egy alkimista. Itt kiállított műveiben is jelen van ez a háttér egy engedékenyebb, játékosabb megközelítésmóddal kombinálva. Sajátságos, képi rejtekezésén keresztül megfoghatatlanná igyekszik tenni ezt a teremtő mozzanatot. Egyfajta háttérbe húzódó magatartás jellemző rá, úgy kívánja, hogy inkább a művek beszéljenek helyette. Mi is tegyünk így. Ezzel a kiállítást megnyitom.