Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

A mítosz mint egyedüli valóság Bánki Éva regényében

Bánki Éva: Fordított idő. Pécs, Jelenkor, 2015.


Lehet-e a jövőre emlékezni? — teszi föl a kérdést Bánki Éva 2004-ben megjelent regényének, az Esővárosnak egyik szereplője. Ha akarjuk, kibonthatjuk a kérdést úgy is, hogy vajon megfordulhat-e az idő, vagy egy egyirányú utcán robogunk múlttól a jövő felé? Szóval: létezik-e fordított idő? — Saját kérdésére az írónő egy egész regénnyel felel: a nemrégiben napvilágot látott Fordított idővel.
Persze, ez így túl egyszerű. Megengedhetetlenül egyszerűsítek. Mert az Esőváros és a Fordított idő nem kérdezz-felelek játék, s bár mindkét mű esetében központi szervező erő az idő, ezen az erőn kívül megannyi más motívum élteti mind a két prózát. Az azonban igenis fontos, hogy a két regény között létezik egy könnyen észlelhető kapocs: a kérdés és az arra érkező felelet. Az pedig még sokkal fontosabb, hogy ennél lényegesen erősebb szálak is egybekapcsolják a két művet. S ezen szálak átszövik Bánki Éva más alkotásait is: az Aranyhímzést és a Magyar dekameront. Érzésem szerint ez a négy mű nagyon tudatos, nagyon koherens építkezés eredménye. S maga a készülő épület nem egyéb, mint mitológia. Olyan mitológia, amely nem előzmények nélkül való, és nem kíván helyébe lépni meglévő rendszereknek, inkább továbbgondolva újjáéleszteni kívánja a létezésnek, a világ látásának, értelmezésének, a bennünket körülvevő világban való eligazodásnak egy sajátos módját: a mitologikus világképet.
Lehet hallani Bánki Éva írásművészete kapcsán mágikus realizmusról, én azonban úgy vélem, az írónő nem mágikus realista. Az eredetileg a képzőművészetben használatos kifejezés, a mágikus realizmus (Franz Roh német ítész alkalmazta az 1920-as években a realista módon megfestett fantasztikus és szürreális elemeket mutató képekre) főként Márquez Száz év magányának megjelenése után terjedt el az irodalomban. Az amerikai kritikus, Matthew C. Strecher szerint a mágikus realizmus nem egyéb, mint amikor „egy igen részletesen felvázolt, realisztikus környezetben hirtelen valami olyan dolog jelenik meg, amely túlságosan is különös ahhoz, hogy hihetőnek tekintsük” (írja egy Murakami Harukit taglaló tanulmányában). Maggie Ann Bowers úgy véli, „a mágikus realizmus egyik lényeges tulajdonsága, hogy valóságos, elképzelt, vagy varázslatos elemeket mutat be olyan formában, mintha azok teljességgel természetesek lennének. Hovatovább a mágikus realizmus gyakorlatilag a realizmusra épül, de a legvégsőkig feszíti azt a határt, ahol még természetesnek fogadhatók el a fantasztikus, mágikus elemek” (In: M. A. Bowers: Magic(al) realism).
Ezek alapján azt gondolhatnánk, a mágikus realizmus önmagában egyfajta mitológia. Ráadásul ezen állítás alátámasztható egyes mágikus realista művekkel, kivált Márquez említett regényével, amely éppen ezért véleményem szerint legalább annyira (ha nem jobban) mitologikus elbeszélés, azaz mítosz, mint mágikus realista narráció.
De mi a mítosz?
Mircea Eliade szerint „a mítosz szent történetet mesél el, az ősidőkben, a kezdet legendás idején játszódó eseményt. (...) A mítosz in illo tempore [azaz: őseredeti időben játszódó] történetet mond el (...) és ontológiai vonatkozású, mert a valóságról beszél, arról, ami valóban megtörtént, és ami valóban megnyilvánult” (In: Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza, avagy a mindenség és a történelem). — Ebből a meghatározásból egyértelműen kitűnik, hogy a román származású, Franciaországban élt vallástörténész hamisítatlan, megalapozott realitásként értelmezi a mítoszokat, nyilvánvalóan olyan történetek gyanánt, amelyek valós problémákat vetnek fel és ezekre valós válaszokkal szolgálnak. Szondi Lipót, a második világháború után Svájcba emigrált magyar pszichológus erről a kérdésről ekként vélekedik: „Tanúskodhatnak-e mondák a pszichológiai realitásról? Igent kell mondanunk, hiszen a mondák a nép álmaiként foghatók fel” (In: Szondi Lipót: Káin, a törvényszegő). Azaz mind a vallástörténész, mind a klinikai pszichológus egyértelműen úgy tekint a mítoszra, mint valóságos, hiteles tartalomra, amely Kerényi Károly értelmezésében „szilárd és mégis mozgékony”, „élő valami” (Kerényi Károly: Mi a mitológia?).
Mai, módfelett, már-már kórosan egysíkú, betegesen beszűkült látóterű gondolkodásunk számára ez a hozzáállás, ez az értelmezés nehezen fogadható el, mert belénk rögzített, elménket gúzsba kötő észjárás-paneleinkkel alig-alig tudjuk felfogni és értelmezni a mitikus történeteket, a jelképeket, a parabolákat − ám az emberre évtízezredeken keresztül jellemző szimbolikus gondolkodásmód felől közelítve a mítoszok valósága, hitelessége, igazsága vitathatatlan. Tehát a mítosz nem mágikus realizmus, hanem mezei, valóságos, kézzel fogható, megtapasztalt, csupasz, jelző nélküli realizmus volt az archaikus ember számára. A mítosz nem feszítette a legvégsőkig a realitás kereteit, hanem mindvégig a realitás talaján maradt. Ez pedig alapvető, meghatározó különbség.
Claude Lévi-Strauss úgy véli, a mítosz múltbéli valós és fiktív eseményekhez kapcsolódik, minden korban és minden kulturális közegben egyszerre teremtve viszonyulást a múlthoz, a mindenkori adott jelenhez, és az áhított jövőhöz; így egyszerre — a strukturalizmus terminológiáját használva — történeti és történetietlen struktúra (Claude Lévi-Strauss: A mítoszok struktúrája).
Kerényi Károly értelmezése szerint a mítosz egy olyan megélt, mégis „átszellemült” beszédmód, melyben „ideális és reális, gondolt és megtörtént” együtt jut kifejezésre. Ha az élet „beleömlik az áthagyományozott anyagba, nagy szertartásos formák közt”, ha a mítoszt megélik, az elsősorban a rituális tevékenységekben, a kultuszban és a legkülönbözőbb alkotásokban nyilvánul meg, igaz, ez fordított irányban is megtörténik. (Kerényi Károly: Mi a mitológia?)
Georges Dumézil francia összehasonlító mítoszkutató számos népcsoport mítoszvilágát vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a történelmi múlt rekonstruálása során gyakorta mítoszi gyökerű elbeszélések, motívumok, illetve a valahai egységes mítosz alapegységei, szüzséi mint mitologémák épülnek be a történeti források, az eposzok, a legendák, mondák, geszták, krónikák szövegeibe, később a legkülönbözőbb műalkotásokba és a kultuszcselekményekbe. Az egyéni feldolgozást adó krónikaírók, illetve művészek a legtöbb esetben a mítoszt, vagy annak ősképi alapegységeit, a mitologémákat hívják segítségül. (Georges Dumézil: Mítosz és eposz)
Bruno Bettelheim hívja föl a figyelmet arra, hogy „a legtöbb kultúrában a mítosz és a mese vagy népmese nem különül el egymástól élesen; együttesen alkotják a nemzetek írásbeliség előtti irodalmát”, és afféle sorvezetőként szolgálnak, pontos térképek gyanánt használhatók a közösség tagjai számára. A mesék és mondák segítségével a régi korok emberei könnyebben igazodhattak el belső és külső világukban, a fizikai környezetben éppúgy, miként a lelkiben. „A mese, noha realisztikusan kezdődik, és át- meg átszövik a mindennapi élet elemei, egyértelműen nem a valóságos külső világról szól. Irrealitásának (amit a szűk látókörű racionalisták annyiszor kifogásolnak) fontos szerepe van, mert nyilvánvalóvá teszi, hogy a mesék nem a külvilágról akarnak hasznos ismereteket közölni, hanem az emberben lejátszódó belső folyamatokról” (Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek). A mítosszal hasonló a helyzet: magyarázatul kíván szolgálni az emberi lélek mélységeire, egyszersmind (s itt válik el a mesétől) tágabb értelemben, társadalmi-történelmi szinten reflektál az ember és ember, embercsoport és embercsoport közötti kapcsolatokra, valamint a természet jelenségeire. Amíg tehát a mese a felnövekvő egyén boldogulását szolgálta, addig a mítosz a közösségnek és a közösség teljes jogú tagjainak adott útmutatást. Valóságosat. Használhatót. Lévén „a mitologikus gondolkodás a képi gondolkodás fundamentumát jelentette, amelynél a mítosz axiomatikus érvénnyel bírt, igazságérvényét egyetlen épelméjű görög [vagy bármely más archaikus nép fia] nem vonhatta kétségbe” (Gyenge Zoltán: Kierkegaard élete és filozófiája).
Mindezek alapján azt állítom, hogy Bánki Éva említett négy műve nem a mágikus realizmushoz, sokkal inkább a mítoszokhoz áll közel. Természetfölötti motívumai nem a mágikus realizmusnak a valóságot tágító, hanem a mitológiának a valóságot eleve tágan értelmező dimenzióiból származnak. A művekben és a művek által a világ újrateremtése és egyben magyarázata történik, ugyanakkor útmutatásul is szolgálnak ahhoz, miként éljük az életünket. Pontosan úgy, ahogyan a mítoszokban.
Bánki Éva prózája mitikus próza. Az Esőváros eposzi távlatokba helyezett családi mitológiája nemzedéki, nemzetségi, nemzetiségi és regionális mitológiává tágul, az Aranyhímzés a magyar történelem jeles alakja Gellért legendája mellett a pogányból kereszténnyé alakuló magyarság (és a vele együtt élő egyéb pogány népek) mítoszát is megfesti, a Magyar dekameron pedig egy szerteágazó, korokon átívelő mítosz-gyűjtemény, amely plasztikusan köti össze a múltat és jövőt, teremti meg e két dimenzióból a mitikus jelent, miközben hidat ver és értelmez, magyarázatokat kínál és rendszerez.
A leginkább azonban Bánki Éva legújabb regényében, a Fordított időben érhető tetten a mitológiateremtés. A szerző többször nyilatkozott arról (például a kötet szentesi bemutatóján), hogy nem szentségtörés a regényt fantasyként olvasni. Való igaz, hogy a mesés-csodás elemek miatt a történet kapcsolható a fantasy műfajához, ám nemigen létezik olyan fantasy, amely ennyire koherens, ennyire intakt lenne, mint amilyen a Fordított idő. Bánki Éva ugyanis nem egy kitalált világba vezeti az olvasóját, nem esik bele abba a hibába, amibe a fantasy-írók oroszlánrésze, azaz nem egy innen-onnan összeszedett, egymással sokszor nem „kompatibilis” elemekből fércel össze fantasy-világot, hanem a valóságot rekonstruálja, teremti újjá. A valóságnak egy olyan szeletét, amiről vajmi kevés a közvetlen információnk és a közvetett adatokban sem dúskálunk. Arról a korszakról van szó, amit Heribert Illig egyenesen kitalált középkornak nevez (nem lehet véletlen az sem, hogy a regény egyik központi figurája az Illighaen nevet viseli), s ami Illig datálása szerint 614-től 911-ig tart. Bánki Éva regénye ennek a korszaknak is az első felébe vezet, a frankok felemelkedését megelőző évtizedekbe, amikor még nem Martell Károly, Kis Pippin vagy Nagy Károly nevétől hangos a história. Olyan éra ez, amelyben az a kultúra, amelyet ma nyugati civilizációnak nevezünk, nem ura a világnak, de nagyon is annak perifériájára szorult, marginális szereplő. Olyan periódus ez, amelyben a frissen keresztelkedett barbár népek (normannok és más vikingek, frankok, kelták stb.) hite ingatag, s a keresztény egyház és Róma súlytalanságát látva mindinkább lépnek újra őseik útjára Krisztus követése helyett. Olyan időszak ez, amikor Európában nincsenek világos kapaszkodók, nincs rend és nincs egységes világnézet, olyan kor, amikor dúl a multikulturalizmus, s amikor úgy szellemi, mint politikai téren az iszlám uralkodik az ismert világon. Olyan idő, amikor Európa, miként évszázadokkal később, elidegenül, a hagyományos közösségek bomlásnak indulnak, az egész kontinens szorong, retteg, s lakói kilátástalannak és értelmetlennek érzik a sorsukat, amelyet ismeretlen, mégis ismerős erők uralnak. — Ráadásul alapvetően női szemszögből, a Riolda nevű főhőséből látjuk ezt az egész sokszínű, félelmekkel teli kavalkádot, tehát egy rendkívül sajátos nézőpontból, bizonyos értelemben társadalmi békaperspektívából. És talán éppen eme női szempont, női hozzáállás segíti elő a megoldást is, a mindig az élet pártján álló női princípium kerekedik fölül a szorongáson, talál rendet a rendetlenségben, célt a céltalanságban, teremt otthont az otthontalanságban.
Modern eszközökkel ősi mítosz születik Bánki Éva műhelyében. Női nézőpont, fantasy elemek, párhuzamok a jelennel — mindez valóban benne van és tényleg lényeges a regényben, ám az uralkodó életérzés mégis a teremtés, a világmagyarázat, az útmutatás: a mitológia. Amely valóságos, jelenlévő és magával ragadó, s éppen ezért a női nézőpontot, a fantasy elemeket, az áthallásokat, a párhuzamokat természetessé, magától értetődővé teszi. Mert a mítosz az egyedüli valóság, a valóság fölötti, valóság alatti realitás, a kompakt VAN, amiben az idő nem egyirányú utca, amiben sosem maradunk magunkra, amiben kérdéseink megválaszoltatnak, amiben a félelem, a szorongás feloldódik, amiben az ember igazán, valóságosan és természetesen ember…