Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fátyol Zoltán

Jegyzetlapok egy szemétgyűjtő konténerből

„... most megint ez jön terítékre, mint egy régen elfelejtett vita: valami ostoba pörlekedés egy semmiségen, a lét jeleinek árnyékát kavaró dühös beszélgetés feltoluló, zavaros szavai összefüggéstelenül, előkeveredik az árulás megint; egy mocsokban úszó és bezárni készülő piac lázas reszketése a levegőben a szeméthalmok fölött, az emberi roncsok számára egyetlen mene- dék a mindvégig működő agy vegetatív ösztöneként, az elárulás szisztémája kitörölhetetlen, pedig már nincs kinek feladni az embert, talán, ha lehetne, egy metafizikus hivatalban a mindenek fölött álló hatalomnak befújni, beárulni, az Isten ítélőszékéhez oldalajtót keresni, és névtelenül feldobni az egész bandát, tudván azért, hogy Isten nem venné jó néven ezt, és előtte névtelennek maradni is lehetetlen, milyen csapdahelyzet ez nemde, ha hihetném mégis, hogy ez lehetséges volna..., ahogy az ember fiát adta fel Júdás, persze ez erősen sántít, mert ő a papoknak árulta el a Mestert, akiket hivatali pozíciójukon kívül más nem érdekelt akkoriban sem, valószínű, hogy Isten fölötti kétségbeesésében tette, mert bár szemtől-szemben ült fiával, mégsem bírta hinni egyiküket sem..., Júdás-fattyak gyomkertje lett a világ, de már elárulni sincs kit, az egész vircsaftot együtt lehetne bemártani csak, hiszen itt mindenki mindenkit eladott már, ha nem is magát elsőként, az érzékenyebbje kivárt kissé, futott egy-két kört, hogy a legvastagabb jutalékot önmagáért kapja, gyűlölettől szikrázó szemekkel köpni be mindenkit, egyben, de tán nem is kellene átkozódni közben, fullasztó grimaszokat vetve, csak elsorolni sorban keményre fagyott szürke arccal, csak a jég alatt lángolva, vagy a fene bánja, károm-kodva engedni szabadjára gyalázatáról kelt történeteit, démonokat idézve meg minden ocsmány szóval, Istent citálni Isten előtt, a fareteszes oldalajtó fedezékében, mert neki lehetne árulkodva átkozódni már csak, de ez a bagázs elvetélte Őt: küretet csinált az anyagon, hiába rejtőzött méhébe, megtalálták a szennyes bábakezek, megérintették végtelen számú csodáit s azt mondták, nincs ...
...elmondtam ezeket a misszionárius-ügynököknek is, talán helyenként zavarodottan és összekuszálódva jöttek nyelvemre a szavak, mintha meg is ijesztettem volna őket hirtelen fellobbanó előadásommal, de később aztán megnyugodtak, miután látták, hogy érdeklődöm portékájuk iránt, házról házra jártak a furcsa alakok, egy új eszmét kínáltak, hosszasan kántálva róla, kincstári lelkesedéssel, miközben elegáns öltönyükön vér folyt alá a nyakukba láncként összefűzött birkaszívekből, még eleven, véres lüktetés volt mindegyik, s beszéd közben fejük egyre jobban lecsüngött a súly alatt, talán kasztjuk jelvényeként viselték, vagy a hatás kedvéért, hogy a delikvens, ha már ajtót nyitott, azonnal kötélnek álljon és rögvest megvásároljon egy lámpaernyőt meg egy hozzá tartozó faparazsas vasalót, ez lett volna a vadonatúj gondolat: égess foltokat testedre a vasalóval, s miközben üvöltesz a fájdalomtól, a lámpaernyő szövetére verseket firkálj a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amiket el kell venned csupán, és ez igenis humánus és emberbarát módszer, felváltva ecsetelték egymás szavába vágva, hogy a fájdalmat meg kell tapasztalni, ezt mindenki belátja, különben elpuhulás és degenerálódás jön az üres élvezetek habzsolása nyomán, és a létezés nehézségeit is ismerjük, mindannyiunknak vannak problémái, de úrrá lenni mindkettőn egyszerű lesz, ha szellemi magaslatok felé veszszük az irányt, a vezetést pedig múzsákra bízzuk, s ez a dolog igen népszerű, sikere van, és még sehonnan sem távoztak üres kézzel, ahová bekopogtak, de nem akartak túl sokáig társalogni, mint mondták, ha valakit győzködni kell e nemes eszmékről és remek gyakorlatról, már régen rossz, különben is, még számos emberhez szeretnének eljutni, minden emberi lényt fel akarnak keresni, aki most él és feltárni nekik üdvözítő gondolataikat erről az eddig nem is sejtett glóbikus egységről, amit a szóban forgó tárgyak teljesítenek be, s felvenni megrendeléseiket az ernyőkre és vasalókra, nem értették, hogy miket hordok össze nekik árulásról, feldobásról, nyakukat is egyre jobban húzta a lassanként kivérző sok birkaszív, aztán mégis én kergettem el őket, dührohamot kaptam éneklő hangjuktól, összetapostam a sokáig arcom előtt himbált lámpaernyőt és az időközben felizzított vasalóval együtt a csatornába hajítottam, miközben vad erővel arcukba üvöltöttem egy lámpaernyőre tervezett versemet, ami már sohasem fog megszületni..., hanyatt-homlok menekültek el, de szenvedéseim ezzel mégsem értek véget, mert az én legnagyobb árulásom, az egyedüllétem, aminek súlya egyfolytában nyom, ez az üres börtön, aminek ablakából szomszédos börtönablakokra látni, szürkére fagyott arcok néznek kifelé azokból is, de nem látják egymást, csak a misszionárius-ügynököket várják lámpaernyőikkel és vasalóikkal, hírük messze megelőzi érkezésüket, mert mindennél jobban vágynak arra, hogy összeégetett bőrrel, a fájdalomtól sokkolva himnuszt költsenek a csodálatos világról és az élet dús örömeiről, amelyekért a kezüket kell kinyújtani csupán...”