Spanyolnátha művészeti folyóirat

Weiner Sennyey Tibor

Bartók Béla Bali szigetén

„...a zenei alapállásról van szó, az aranykori zenéről, amelynek legtisztább hangjai a Mikrokozmoszban és Bartók utolsó műveiben hangzanak el.”

Hamvas Béla


A Mikrokozmosz negyedik füzetének 109-es tétele „Bali szigetén” címmel abszolút kulcs, mérce, vonalvezető nem csak azoknak, akik zongoráról és zenéről bármit is akarnak bármikor is mondani, hanem és főleg az olyanoknak, akik Baliról, vagy ahogy a helyiek mondják: az Istenek Szigetéről valaha érvényesen és hitelesen beszélni szeretnének, úgy, hogy közben másik ég alatt születtek. Mint például én.
Ezerszer meghallgathatjuk és mégis mindig marad benne valami misztikus és egzotikus íz. Utánaolvashatunk és megtudhatjuk, hogy a szekund-kvart építésű motívumok váltakozó, szimmetrikus és egyidejű megszólaltatása adja — egyesek szerint — a darab egzotikus motívumát. Ám valójában sokkal messzebbre ment Bartók Béla ebben a kis darabban, sokkal távolabbi és ősibb mélységekbe nyúlt, jóval megelőzve a nyugati modern klasszikus zeneszerzőket, hiszen a huszadik század harmadik évtizedében írta a Mikrokozmoszt.
Háromszor jártam be Jáva és Bali szigetét. Rengeteg gamelán koncerten, tánc előadáson, és wayang árnyjátékon vettem részt. Könyveket gyűjtöttem, a tradicionális és kortárs költészetet egyaránt nagy érdeklődéssel olvastam, majd megismerkedtem az ójávai költészet kawi nyelven íródott, elsősorban epikus hagyományával, amelyet a költészet jógájának is neveznek, és elmélyültem benne. 2007-óta tart ez a folyamatos eladósodással járó szerelem, hiszen végére sosem érhetek.
Mégis, a legnagyobb problémát az okozta, amikor elkezdtem írni magyar nyelven a Föld túlsó felén valaha virágzó kultúráról, mára elfelejtett költői nyelvről. Vajon milyen hangon szólalhatok meg? Tanulmányokat és útijegyzeteket rögzítettem első körben, majd hosszas és nehézkes gyűjtőmunka után végre fordítottam is Jáva és Bali elveszett költészetéből ezt-azt. Különösen utóbbi volt problémás, hiszen hogyan is lehetne az ójávai nyelvi alapra épülő, ámde páli és szanszkrit főneveket használó, főleg és szinte csak poétikai célokra használt, mára elfelejtett költészetet magyarul megszólaltatni? Hogyan közelítsek? A hagyományos műfordítói elképzelések sorra csődöt mondtak és halott anyag, érthetetlen utaláshalmaz, végeérhetetlen sorok sokasága ömlött elém.
Aztán meghallgattam újra Bartók Béla „Bali szigetén” című kis darabját. A lassan építkező, ám egyre jobban hömpölygő, vissza-vissza térő, ám mégis meglepő zenei világ elsősorban a gamelánra emlékeztet. A gamelán, amit szinte mindenütt hallani Indonéziában. A gamelán, amely akárcsak a tradicionális magyar zene pentaton borzongásával, újra és újra elsöpör, és felkészületlen füleknek olyan, mint a szigeteket körbeölelő óceánok: végeérhetetlen, tajtékos, gyönyörűséges és félelmetes. A helyzet az, hogy a gamelánhoz, azoknak, akik nem ott születtek, kis túlzással fület kell növeszteni, éppen, ahogy Bartók zenéjéhez is mindannyiunknak. Sem gamelánt, sem Bartókot nem képes az ember bármikor hallgatni. Fel kell készülni rá. Alá kell merülni, vagy éppen engedni kell, hogy vigyen.
Amikor az amerikai Lou Harrison gamelánra írott kompozícióit hallgatom, melyben kelet és nyugat zenéjét igyekezett klasszikus igényességgel ötvözni, minduntalan eszembe jut Bartók darabja, amely e kompozíciókat ötven évvel megelőzve, mintegy megelőlegezte az egymásra találást a nyugati és a balinéz zene között. De, ami sokkal több és, ami egészen elképesztő fordulatot eredményezett számomra az az, hogy megmutatta nem csak azt, hogy érdemes, hanem azt is, hogy hogyan érdemes hozzányúlni európaiként, magyarként egy távoli világhoz, és azt saját művészetünkbe beemelni, úgy hogy mindenki gazdagabb legyen.