Spanyolnátha művészeti folyóirat

Fekete J. József

Kattant a napóra szerkezete

Egyhónaposak a kiscicák, kettő született, antracit-feketék. A macskákat világra jöttük után akár vakondoknak is hihettük volna. Anyukájuk a szomszédban kölykezett, de másnapra hazahozta a csemetéket, akik rövid élettapasztalatuk ellenére mára már a szilárd táplálékkal is megbarátkoztak, és kezdeti imbolygó, oldalazó járásuk helyett immár futnak, szlalomoznak a kertben. Az udvarban ülve szemlélem őket: a legcsekélyebb öröm is világraszóló élmény lehet, ha az ember (állat) teljességében átadja magát neki.
Nekem nem túl jó. A lugasban ülök, ahol elszaporodtak az apró bogarak, potyognak a nyakamba, kopaszodó fejem tonzúrájára, de rágyújtok még egy cigire, utána a zuhany alatt mosom le magamról az apró élőlényeket, vagy azok emlékét, ami ugyanúgy irritál, mint valós mivoltuk.
Nézem a cicákat, vakarom magamról a bogarakat, gondolom, ejnye, micsoda változatosságot szült nekem ez a májusi délelőtt! Csakhogy a változatosság egyben a káosz szülőanyja, látja ezt már Lukrécia is, aki születésekor a Sejtán, vagyis Sátán nevet kapta, ám ez idővel lekopott róla, és egy hónappal ikrei születését követően lemondott gyermekei fegyelmezéséről, mélán figyeli tébolyult rohangálásukat a paradicsompalánták közt és a szőlőlugas alatt.
Természetesen az is kérdéses, mit keresek én ebben a pasztorális miliőben? Keresek-e itt egyebet, mint a jelenet leírásának lehetőségét?
Mert ki is vagyok én tulajdonképpen? El- és félrebeszélő, akinek még története sincsen, mindössze három fekete macskája, egy felnőtt, kettő apró. Egy hónapja vannak a világon, két hete nyílott ki a szemük, mégis sok ismeretük van már kis, általuk bejárható világukról, de a halálról még nem tudnak. Semmitől se félnek, kókuszdióként potyognak le a kukoricavirág cserepéről, miközben karmaikkal szálakra hasítják a dús leveleket. koppan a fejük a betonjárdán, ám oda se neki, pattannak talpra és kergetőznek, bukfenceznek, anyjuk idegesen csóvált farkát támadják. Nekirontanak a szőlőtőkéknek, egyszerre másznának rájuk föl, és körmöznék le a tél során elhalt háncsot róla. A sarjadó levelekről meg egyre hullik alá a por, az apró bogarak, atkák, hangyák, pókok, egyenesen a nyakamba. Kattant fölöttem a napóra szerkezete, indulnom kellett.
Az élet — gondolom —, szitált lószar, hullik alá a venyigéről, én meg azt hiszem, haláltól megmentő angyalszárny hinti csillámporát viszkető nyakamba.