Spanyolnátha művészeti folyóirat

Molnár Krisztina Rita

Vágás

Vágni kiskorunkban tanulunk meg, még az oviban. Sablon segítségével körbe az előregyártott mintát ceruzával, aztán jöhet az olló. A vágás. Kivágni részt az egészből. Szépen szabályosan. Még az sem olyan könnyű. Jó kis szorongásforrás. Csak el ne rontsa az ember, azon izgul közben. Hogy bele ne vágjon a részbe. Ami aztán vagy kerek egész lesz, új egész, vagy bumfordi, elrontott vacak. Rojtos szélű, girbegurba izé.
Vágni én is kiskoromban tanultam, szerettem is, szépet a veszélyessel gyakorolni. Anya csipketerítőre tanított, minél kisebb papírt hajtogattunk minél kisebbre, minél többfelé. Aztán jöttek az apró nyisszantások, potyogtak a kivágott darabkák a terítőre, a szőnyegre. Éles, apró körömollóval igyekeztem a lukakból, a kivágott semmikből valamit létrehozni, minél szebbet, minél áttetszőbbet, már-már képtelen létezőt. A papír-csipketerítőnél kevés értelmetlenebb emberi alkotás létezik, talán azért vágtam annyira szenvedélyesen. A szenvedély, a vágás szenvedélye azonban nem ismer határt, a semmi megannyi kontúrja megrészegített. Hirtelen elhatározással vágtam bele az ollóval a számba.
Ömlött a vér, a vágás helyén én voltam, forró és vörös, csorogtam a nyakamba, a ruhámra, a földre. A segítségemre siető felnőttek a kádhoz vezényeltek, folyt a víz, rózsaszínné vált, elbűvölten álltam a teremtés bódulatában.
Hogy kedd volt vagy csütörtök? Hogy is lehetett volna. A kezdet mindig hétfő. Onnantól kezdve mindegy. Onnantól kezdve nincs megállás. A hetedik napon sem. Hiába minden.
Barthes Világoskamrájában sem kapcsolják le a villanyt. Az alkotás fénye átdereng a sötéten, ahogy anyaméh mélyébe a napfény. A köldökzsinór elvágása is mindig hétfőre esik. A vágó nem kíméli a teljességet, újabb és újabb egészek kivágására tör, újabb és újabb teljességek igézetében. Pillanatokat, testrészeket, mozdulatsorokat vág körbe, kivágja a csókot a szerelemből, a kocsmát a városból, a várost a világból, és diadalmasan felmutatja.
Hável Lászlót én vágom ki ebből a vágásból, kivágom, felmutatom, mert itt még nem görbítette meg a hátát az alattomos betegség, vidám és fiatal, játszik, mit is tenne mást, ezért lett színész. Kivágom, felmutatom, szeretem. Szeretem, mert egy forró nyári napon ittam vele egy kávét a szegedi Virág cukrászdában, ez is egy vágás egyébként, ülünk a teraszon, nagylány öregedő színésszel, kevergetik a kávét, beszélgetnek. Messziről nem látszik — némafilm zenével, legyen Chopin-keringő, esetleg kis túlzással a felkelő nap háza angolul, The Animals, de ez a maximum, tényleg —, szóval nem látszik, hogy gyászbeszélgetésük tárgya a lány anyja. A lány anyja, aki meghalt. Idejekorán és rövid idő alatt, mondjuk azért, mert elhasználta az élet előbb a kelleténél. Nem következik a lány anyjának dicsérete, minden lány anyjának van dicsérete, ha elég közelről nézzük, de ez a vágás most nem érdekes. A vágás a kávéscsészékre közelít, elegáns hely, adnak pohárka vizet is a kávé mellé, gyöngyöznek a buborékok a párás üvegben, a kistányéron falatka keksz, csokoládéba mártott kávészem. Finom kávézó, finom a pillanat is, ami a fejükben lebeg, két külön vágásban, erről az egyről biztos nem beszélgetnek. A lány anyjának kevés ilyen finomság jutott, ez egy kivételes délelőtt volt, ami lehetett kedd vagy csütörtök, mindenképp vasárnap volt, szakadás, kiszakadás térből, időből, végtelenített hétköznapokból, amik kórházba kerüléséig peregtek. Amiről a lány azon a gyengéd délelőttön egyáltalán nem tudott még. Azon a szép vasárnapos kedden is volt kávé. Az ágyba szolgálta fel a színész, akkor még csak ritkább napokon kínozta a betegség, a négygyerekes asszonyról pedig még senki nem tudta, hogy már elkezdte kihordani a halált. Csak fáradt volt, nagyon fáradt, ezért is lehetett ezen a vasárnapi csütörtökön annyira boldog ebben az ismeretlen dimenzióban, ami a vágáskor keletkezett, ebben az ismeretlen tartományban, ahol ő szép, ahol szereti valaki, annyira, de annyira, hogy még kávét is kap az ágyba.
A Virág cukrászda pincére újabb kávét hoz az asztalhoz, ez egy hosszú kávézás ott Szegeden. A pincér is vág, vág egyet a szemével a lány felé, megvan a véleménye, félreérti, amit félre lehet, de az ő vágása sem akkor sem később nem fontos, sajátosan vágja félre életlen vágásaival a délelőttöket. Szemében a látvány rojtos, girbegurba izé. Legszívesebben bevágná az egészet a Tiszába.
A színész nem vág, nem is játszik, egyszerűen szomorú. A szerelemből kivágott csókot nézegeti azon az egyszervolt délelőttön, hasonlít a csipketerítőre, a csésze alatt is épp ilyen semmi kis lukakból álló valami díszlik. A lány most csak ül, nem beszél, nem vág, rágogatja a szája szélét, kiserken rajta a vér.