Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kolumbán Melinda

Tíz éve…

Minden mosolyod fáj
mint csapzott ócska táj
hiányod fa az égen
sápasztó stílusos éden

Távolléted semmi egyéb
érzéki búcsúzó veréb
álomnak nincs-keresztje
érző szent elveszettje

(Mint aki…)

Mint aki a szívembe lépett
s szemével súgott valamit
sok-sok kósza reményt
örömtől fúló hangjait

Mint aki itt sem volt
és mégis, szemembe nézett
távolba csengő kristálya
lehetett a fénynek

Mint aki szánt engem, s magát
s egymásnak néztük
óvatos szánkból a bájt s csodát
hamis hófödte igéző homályt

Mint aki színekbe lépett
s színekre ébredt

(Egy mesével…)

Egy mesével kezdődött, egy mámoros estével, egy ágytakaróval, két mosoly és a semmi. A semmi pedig különös. A semmiből egyszer csak hirtelen előbukkan mindenféle, például óriási családi titkok. Negyven éve kezdődött, vagy talán több is, és azóta is csak ámulok, és mámorosan bámulom az évek hosszú sorát, hogy megtörtént, ami történt, és az is, ami nem történt meg soha. Lefújom a port a családról, s alánézek a családi albumnak, mi lelkünk vásott lenyomata, s hogy mit találunk? Sok-sok negyven évet, mámorító estéket, kézfogást, összehajlást, lágy éneket, arcokon piruló életeket. Vad rohamokban mindenségek hulltak nyomokban, s csak felhő ne lett volna, de lágy az ágytakaró, mámoros az este, egy mese, a szerelem bús akarása, erőszaknak szédült matatása, mit betemet minden arra járó, s mindenki arra jár szüntelen. Családom színfoltjai, zsarnoki vadságai, s szerelemnek nyoma sem volt, minden csak folt, üres folt…