Spanyolnátha művészeti folyóirat

Géczi János

1Lábjegyzet

Géczi János: Tűz

Miként a halét a fóka
tíz millióan tudják a forszát
a tányérról lelóg a
nagy, rántotthús-alakú ország.

Errefelé élek, amíg élek:
miként bárki, épp a felesleg vagyok
a tavaszban, nyárban, őszben, télben.
A késben, mint kés én hasalok.

Mellettem kutya fekszik
felhőfehér, tíz kiló a húsa és lila
puha, akár az arkangyal
vagy a pokolból a pokol fia.

A tömege éppen egyetlen szonettnyi.
Versre rá nem áll a szám.
A terjedelmem holott ágynyi
egy ágy, és nem több a hazám.

Házam, ha van, nem több romnál
a romon füvek rongyos zászlai.
Szorzom és osztom a látványt
mint pénzt a pénztár lányai.

Nem engem, telefont hívnak.
Hol a szám, hol levegő vagyok.
Egybesírnak az esővel
olykor a fényteli nappalok.

Ha írnak engem, mert népszámlálnak
elfolyó tintát s benne én
akkor folyton folyvást átírnak
a tócsát az eső a víz egén

s ha égek, akkor is égetnek
a másik szemben, amely ég
egymásnak tükrében a fények
tudható, gyorsan elégnek.

Nem mondhatom, hogy leszámolom
minden verssorban a szótagot.
S nem mondhatom, a kort túlélem
de olykor megnövök, mint a hímtagok.

És rohadt vagyok, mint a nyelv
amely a számban lapul. És amely
nem számol sosem
a belébújt eszme férge kételyeivel.

És Vörösmartyt ha olvasom
vagy a Petőfi-szemű Sziverit
látom az Istenből lett dögöt
a szóközök alján, s a hit hegyeit.

Tudom, hogy akad szenvedő alakja
épp úgy az igének, mint a hősnek
amit/akit a nemzeti ünnepen
évről évre leszúrnak, lelőnek.


szép és következetlen

Géczi János: Levegő