Spanyolnátha művészeti folyóirat

Kecskés Péter

„Bizony mondom néktek...”* — Petőcz András képei elé

Hol kezdődnek a szavak és hol végződnek a képek? Hol végződnek a szavak és hol kezdődnek a képek? Petőcz András munkáinak esetében ez azért releváns kérdés, mert a hetvenes-nyolcvanas évek átmeneti periódusában induló életmű egyik fő iránya, különösen a kiindulópontot tekintve a szöveg és kép határmezsgyéjén elhelyezkedő kérdés; a nyitott mű és az avantgárd továbbfolytatásának lehetősége. Tamkó Sirató Károly, Kassák Lajos, Erdély Miklós és a Magyar Műhely eredeti alkotógárdája (Papp Tibor, Bujdosó Alpár, Nagy Pál), valamint a lettrizmus jelentős hatást gyakorolt a fiatal, kezdő vizuális poétára, aki a későbbiekben számtalan alkalommal reflektált műveiben, nyilatkozataiban és elméleti írásaiban ezen meghatározó szellemi körökre és személyiségekre. Ebben a korai időszakban már a képzőművészetben is egy átmeneti korszakot élünk, a transzavantgárd, posztmodern, új szenzibilitás átértékeli a hagyományos lázadás paramétereit, és szubjektív vagy éppenséggel — a konceptuális iskola receptjei alapján — objektivált mű-megoldásokat részesít előnyben, melyben a közvetlen egzisztenciális tapasztalat valamely kulturális szűrőn, esetleg idézőjelesen, de semmiképpen sem közvetlenül jelenik meg. Ezt a folyamatot a magyar irodalomban pont a fentebbi alkotók és Petőcz generációja is részben folytatja, van ahol inkább az ironikus gesztus felé hajlik az írás (például Parti Nagy Lajos), de sokszor megőrzik az eredeti kísérletező formákat, és azt fejlesztik tovább. Petőcz ezen utóbbiak közé tartozik, nyolcvanas évekbeli lírája és vizuális költészete, fénymásolatművészete is a klasszikus avantgárd folyatatásának tekinthető, kiegészülve a kortárs vizuális megoldások újszerű alkalmazásával. Először a Jelenlét című folyóiratot szerkeszti 1981-től, majd az évtized végén, és a kilencvenes évek második felében is visszatér oda. Később a Magyar Műhely szerkesztőjeként támogatta a hasonszőrű írók, képzőművészek törekvését, valamint a kilencvenes évek elején összefoglaló jellegű vizuális költészeti antológia, a Médium-Art szerkesztése fűződik nevéhez. Rendszeresen szerepelt a Magyar Műhely találkozóin, kiállításain, szümpoziumain.
Amikor megkérdeztem az alkotót, hogy a kiállításon szereplő versszerű képek, képszerű versek melyik kategóriába sorolhatók, rövid szünet következett, majd abban maradtunk, hogy a kisméretű „képek” inkább versnek minősülnek, míg a nagyobb méretű két sorozat vizuális munkának. Ez a felvetés azért is lényeges, mert, pontosan a médiumisztikus, médiumok közötti gondolkodásmód nagyon jellemző Petőczre, nemcsak ezen a téren, hanem akkor is, mikor hangkölteményeket alkot, akár pont ezen művekből Sáry Lászlóval vagy videóművészként a Balázs Béla Stúdióban megalkotja mozgóképes vizuális költészeti imaginárius tereit. Bizonyos művei ekként felfoghatók költeményként, elektrográfiaként és partitúraként is.
Petőcz a copy artot épppen akkor kezdte el, mikor Magyarországon néhány művész már elkezdett próbálkozni az új médium lehetőségeivel, fontos itt kiemelni Galántai György vagy Szombathy Bálint nevét, akikkel személyes kapcsolatban is volt a művész, de akár másfelől Géczi Jánost is megemlíteném. Ekkoriban nyugaton már a küldeményművészet, fénymásolás, az alternatív zenei szcéna, a videóművészet – hogy csak néhány művészeti területet említsünk – egybekapcsolódott, mely lassan-lassan Magyarországon is elkezdte éreztetni hatását.
Petőcz itt kiállított művei három csoportra oszthatók; a biblikus „Bizony mondom néktek...”-szövegrészlet mantrikus, imaszerű ismétlődése a fénymásológépen elhelyezett papír eltolásával, különböző színű patronok alkalmazásával létrehozott rétegek együttese okán vibrál vagy éppen a sokszor felnagyított betűrészletek már-már absztrak expresszionista gesztussá válnak a gép mechanikus optikai torzításán keresztül. A másik oldalon lévő két kép a hagyományos kassáki képarchitektúra egyenes leszármazottjának tekinthető, míg a kisméretű konceptuális képversek, versképek már a felbomlás és újraépítés posztmodern szemiotikáján alapulnak. Végül a különálló képvers, verskép a kimondható, leírható, a reprezentáció határain a szuprematista önkiüresítés ikonológiájára utal.
A jelhagyások, kihagyások, átírások, elhallgatások helyet adnak a kimondatlannak, a közvetlenül kimondhatatlannak. Egyben a kimondatlan szavak ránehezednek a leírt szavakra, ráfeszülnek az artikulált igékre. A kisemmizés esztétikája helyet ad a kisemmizés istenvárásának. Az imaginárius/imaginális sokszor a kisemmizett semmiben, kitörölt szövegben rejtezik manifeszten, a leíratlan betűk helyén, a kimondatlan szavak terében, miként a kabbalista vagy a keresztény apofatikus-misztikus hagyományban láthatjuk. A valódi imaginális így tud megjelenni, ebben a hely-hagyásban, hely-adásban, meghajlásban, odaadó alázatban. A képek nem racionális episztemiológiai konstruációk, hanem ontológiai entitások, spirituális archetípusok, melyeket az imagináción keresztül lehet konkrétan megtapasztalni. Isten nevének szabadon hagyott helye teret ad a transzcendenciának a létezés körén belül. Ez az elkülönített hely a törlés, a kimondhatatlan szó, logosz, ige, istennév helye, a megszólítás locusa.

*Elhangzott Petőcz András kiállításának megnyitóján, a Magyar Elektrográfiai Társaság Galériájában, 2016. március 3-án

Petőcz András: Műveletek a-valPetőcz András: Műveletek a-val - elmozdulásPetőcz András: Műveletek a-val - idegen elemekPetőcz András: Műveletek a-val - idegen elemek, elmozdulás