Spanyolnátha művészeti folyóirat

Bene Zoltán

Veszteséglista

Időben elindult. Soha életében nem késett el sehonnan. Gyűlölte a későket, akik annyiba se veszik a másik embert, a rájuk várakozót, akár a légyszart a bontásra ítélt házak falán. Kitolta a biciklijét, egy Trek 8.3 DS-t a sufniból. Két évig kuporgatott erre a gépre, képtelen volt úgy ránézni, hogy ne érzékenyüljön el. Visszariglizte a sufni ajtaját, kitolta a bicajt a ház elé. Bekukkantott még a nagyanyjához, nyomott egy cuppanós puszit a homlokára (ősrégi szertartás volt ez már kettejük között), aztán elindult. A szomszéd településig, ahová tartott, vadonatúj kerékpárút vezetett, élvezettel tekert a friss aszfalton. Dühöngött a tavasz, az ég szikrázóan kéklett a feje fölött. Mélyre szívta tüdejébe az üde reggeli levegőt, s ha nem lett volna tisztában azzal, mennyire fals a hangja, énekelni kezdett volna. Meglepően gyorsan megérkezett. Először használta az új utat, nem számított arra, hogy ennyit jelent. Számítása szerint fél órával korábban kellett volna érkeznie, ezt azonban negyedórával megtoldotta, így jó háromnegyed órája maradt a randevúig. Egy internetes társkereső oldalon beszélte meg a találkát, a kisváros főterén álló cukrászdába. Úgy döntött, nem állít be ennyivel korábban. Fékezett az ismerős kricsmi mellett, ahol hajdan törzsvendég volt, a bringát gondosan a zártszelvényből hegesztett korláthoz lakatolta. Benyitott a kocsmába, szinte mellbe taszította az ájer — az elhasznált levegő, a pancsolt ital, a pulton hevenyészve szétkent fertőtlenítő, a mosdatlan emberek kipárolgása, a vécé felől szivárgó ammóniaszag. Néhány éve ebben a kisvárosban dolgozott, kiérdemesült orosz biciklivel járt munkába (a vörös csillag ott virított a kormány alatt a vázon, a piros festék évtizedek alatt sem kopott le róla), s munka előtt és után többnyire ebben a becsületsüllyesztőben ivott. Sokat. Főleg sört, némi rummal. A nagyanyja éjszakákon keresztül zokogott, mialatt ő részegen horkolt. Hol az árokban, hol a saját ágyában. Hol valaki máséban. Kivált jóféle asszonyok gidres-gödrös rekamiéján. Főként olyan asszonyok karjai között, akiket elhagyott a férjük, a tornyosuló problémák elől az italba menekültek és kocsmatöltelékekkel melegítették föl kihűlt hitvesi ágyukat, amelybe azóta ezerszer elátkozott férfitest szántott barázdákat. De már évek teltek el úgy, hogy egy korty alkohol sem ment le a torkán. Nem elhatározás, nem megvilágosodás vezette a józanság útjára. Egész egyszerűen megtelt, a szervezete nem bírt több alkoholt befogadni. Soha többé nem vágyott szeszre. Nosztalgiát sem érzett utána. Ezúttal is kávét rendelt bodzaszörppel. Néhány régi ismerős üdvözölte. Mikor nem látta, gúnyosan vigyorogtak rajta. Érezte a megvetést, a renegátnak dukáló utálatot. Nem törődött vele. Mohón fölhajtotta a szörpöt, lassan elkortyolta a kávét. A telefonján nézegette a nőtől kapott fotót. Harminc éves, elvált, óvónő. A fénykép tanúsága szerint csinos. Nagyobb sebességre kapcsolt a szíve. Még fél óra. Úgy döntött, öt perc múlva föláll, elindul. Ez esetben tíz perccel a megbeszéltnél hamarabb fog odaérni. Voltaképpen ezzel kiszolgáltatja magát. Akár azt is vélheti az a nő, hogy ő akarja jobban ezt az egészet. (Lehet, nem is téved.) Mégse bírta tovább az időhúzást. Négy perc elteltével fizetett, ment a biciklijéhez.
Csakhogy a bicikli nem volt sehol.
A vastag, fekete szövettel bevont acéllánc a korlát tövében hevert, akár egy vedlett kígyóbőr. Levágták. Ennyit érnek a zárak, gondolta, a fene enné meg. Belesajdult a szíve abba a kettévágott acélláncba. A kerékpár hűlt helyébe. Kis híján sírva fakadt. Élete egyik megvalósult álmától fosztották meg. Nem volt valami hű, de nagy álom, azt meg kell hagyni. Sose kívánt sokat, mindig megelégedett a kicsi vágyakkal, kicsike célok elérésével. És még így sem ment könnyen…
Hirtelen beléhasított a félelem: elkésik! Azonnal rohannia kell a cukrászdába, aztán majd följelentést tesz a rendőrségen este, vagy holnap. (Nem mintha bármi értelme lenne…)
Idegesen loholt a kisváros centruma felé. Fizikai képtelenség, hogy odaérjen, ez egyértelmű. Ennek ellenére rohant, mintha kergetnék. Érezte, ahogy a verejték csorog a hátán, a gerince két oldalán lefelé, az inge átnedvesedik a hóna alatt. A haja a homlokára tapadt az izzadtságtól. Amikor benyitott a cukrászdába, a nő már szedelőzködött. Kilenc percet késett. Sok. Egy önérzetes és mutatós hölgynek egyenesen rengeteg. Nem lépett elé, inkább sietve leült a helyiség közepén emelkedő oszlop takarásában lévő asztalhoz. Megállapította, hogy igen szemrevaló teremtés az óvónő. A fotóhoz képest is. Meg egyáltalán. Elakadt a lélegzete. No, annyira azért nem volt gyönyörű a nő, de a rátörő veszteség érzése csaknem megfojtotta.
Miután a nő elment (ahogy távozott, az arcán csalódottság váltakozott dühvel), előmerészkedett az oszlop mögül. Kávét kért megint. A bicikli is, az illúzió is elveszett röpke fél óra leforgása alatt. Micsoda kegyetlen veszteséglista! Minek is magyarázkodott volna a nőnek? Ugyan mit mondhatott volna? A rendőrségen is mit fog? Ellopták a kocsma elől a kerékpáromat. Röhejes. Komoran, mindenre elszántan nyelte a keserű, langyos kávét. Egyszerre tompa hangot hallott, s a kezébe éles fájdalom nyilallt. Hosszú másodpercekbe telt, míg rájött: összeroppantotta a csészét. Véres cserepek az asztallapon, sápítozó pultoslány. Holnapután majd bepólyált kézzel megy dolgozni, busszal. A gépmester ugratni fogja. Ha elmeséli, hogyan sérült meg, valaki biztosan elsüti a poént, nézd csak, a tördelő nem csak a kiadványokat tördeli. Ő elpirul majd. Nem tudja leplezni, mennyire utálja ezt; hogy mennyire rosszul tűri az ugratást. Bölcsen hallgatni fog a meghiúsult randevúról. Az kéne még csak, hogy elterjedjen róla, gépen keresztül ismerkedik. A gép szó újra eszébe juttatja majd a biciklit, a Trek 8.3 DS trekking gépezetet, amivel úgy hasított az új aszfalton, akár egy újkori szellemlovas. Legszívesebben üvöltene.