Spanyolnátha művészeti folyóirat

Vörös István

A szomorúságra, a fényre

A drótszamár az udvaron legelget.
Olyan jámbor. Nagyapám régi biciklije
az, melyből már semmi se látszott a kosztól
vagy a kopástól. Megkopott és bekoszosodott.
Kiverte a rozsda. A kormányon mintha
moha burjánzott volna. A rozsda kosszá puhult,
a fölcsapott sár rákeményedett, azt is belepte
a rozsda. A lánc körül az olaj is tényező lesz,
fekete, koszos zsír. Az ülés rugója nyekereg,
a műbőrt szétveti a közöny, egy micisapkát
kell ráhúzni. A kerekek gumija már egynemű
a földúttal, melyen a házig elpörögnek. Mert a műút
nem sokkal előbb véget ér. És elég is annyi
belőle, a drótszamár megadó ingadozással
visz tovább. Ülés fölött átvetett lábbal kell
leszállni róla, nem azért, mert úgy nehezebb,
hanem, hogy megadjuk a szamárnak a tiszteletet.
A kormányon mind a két oldalra lehet akasztani
műanyag hálószatyrot, amiben mondjuk a gazt hozzuk
le szőlőből. Már-már úgy tűnt, hogy haszontalanul
nőttek, már-már kiszöktek zsarnoki étvágyunk alól,
de kitépték, idehozták őket, most vacsorára egy öreg
kés vagdalja csíkokra, elkeveri durva kukoricadarával,
és a rettentő libák torka elé veti őket. Lesz belőlük jó
vastag comb, dunyhába való toll, és majdnem kilónyi
libamáj. A drótszamár csak megértően támasztja
a falat az ajtó mellett, meg se csillan homlokán
a lámpa, mit vékony idegszál köt a körte
alakú dinamóhoz. Nincs most idő
a szomorúságra, a fényre.